Egyszerű választás

Orbán Viktor a fehér konszenzus embere, tehát egyáltalán nem magányos harcos.

Sőt: a legnépszerűbb ellenzéki párt, a Jobbik az Orbán Viktorénál még következetesebb és exkluzívabb migránsellenességgel kampányol – balszerencséjére azonban a „letelepedési kötvények” ügyét a választók nem ismerik, s ha ismerik, nem értik. (Ilyenkor hasznosul leginkább a médiák orbánosítása.)

Hogyan oldja meg a tehetséges Orbán Viktor ezt a dilemmát? Hiszen fantomokkal küzd: a középpontba állított kérdésben már győzött. Igazság szerint evvel már nem mozgósíthatna.

Azt nem nagyon mondhatná (hiszen köztudomásúlag nem igaz), hogy Európa „migránsbarát” – 1294 menekült letelepedési kérelmének vizsgálata és némelyikük letelepítése igazán semmiség, és Európa mindössze ennyit kér –, ezért más ellenfelet kellett keresnie.

Így találta meg Soros Györgyöt, akinek pár újságcikkben foglalt javaslatait (ezt nevezi az állami propaganda „Soros-tervnek”) senki se fogadta meg. Akár helyesek ezek a változó javaslatok, akár nem: eredménytelenek. Soros György, akármennyire gazdag és híres, pusztán magánember, és liberális (de nem neoliberális!) politikai meggyőződését (emberi jogok, pluralista képviseleti demokrácia, kisebbségvédelem) 1989 más hasonló eszményeivel együtt mára egyre kevesebben osztják. Az általa támogatott emberi jogi csoportokat nem irányítja, bár alapítványainak van némi (csökkenő) politikai befolyásuk. Migrációs ügyekben ez a befolyás ma – szerintem: sajnos – egyáltalán nem érvényesül.

Azért kell Soros György személye köré mítoszt kerekíteni, mert ellenfélre szükség van, és erre – hogy Henry Ford egykor híres könyvének címét használjuk – „a nemzetközi zsidó” kiválóan alkalmas, pláne, hogy a népszerűtlen kisebbségeket (nemzetiségeket, „etnikai csoportokat” [értsd: színes bőrűeket, pl. cigányokat, arabokat], melegeket, „másként gondolkodókat”, feministákat, értelmiségieket, „érthetetlen” művészeket, kritikai kultúrát és sajtót, szakszervezeteket stb.) védő NGO-k, civil társadalmi csoportok, jogvédő és egyenlőségi mozgalmak gyanúsak, és már Jurij Andropov óta térségünk tekintélyelvű-önkényuralmi politikáinak kedvelt bűnbakjai. (Föltűnő egyébiránt, hogy milyen csekély együttérzés mutatkozik a nézeteik miatt bebörtönzött oroszországi, törökországi, kínai demokraták vagy az üldözött dél-ázsiai kisebbségek iránt.)

Ezért ha az egyébként kifogástalanul migránsellenes ellenzéki pártok (vagy a migránsügyben az állásfoglalást kínos gonddal kerülő, csekély hatású, amúgy egyre inkább „euroszkeptikus” és egyre kevésbé „migránssimogató” ellenzéki médiák) mondjuk a CEU ügyében egy oldalra kerülnek Soros György alapítványaival, abba a gyanúba keverednek, hogy valamiképpen – egy képzeletbeli „csomag” részeként – mégis pártolják a színes muszlimok „beáramlását”. Pedig nem pártolják. Sőt: egyéb etnikai ügyekben – mindenekelőtt az „érzékeny” cigánykérdésben – is kétértelmű, bizonytalan az álláspontjuk. (Finoman fogalmaztunk.)

Tehát az Orbán miniszterelnök körülötti hatalmi és kommunikációs törzs által „nemzeti sorskérdésként” fölvetett probléma ma úgy áll, hogy az egyetértés teljes – és az egyet nem értéssel harsányan megvádolt ellenzéki „erők” egyrészt esetlenül mentegetőznek, másrészt próbálják másra (főleg a tűrhetetlen korrupcióra) terelni a szót, teljesen eredménytelenül.

Mindenki tudja, hogy milyen felelőtlenül használják és mennyire jogszerűtlenül sajátítják ki a vezető körök a közvagyont – de hát nem erről van szó, nem ez a döntő konfliktus tárgya. Ugyanakkor a döntő konfliktus voltaképpen nem létezik: az etnikai kérdésben az ellenzék (beleértve az elhalkult ellenzéki értelmiség nagy részét) megadta magát a (szélső)jobboldalnak. Az ellenzék (öntudatlan képmutatással) hevesen bírálja a rasszizmust mint észjárást és köznapi magatartásformát, de az antirasszista politikától visszariad – hiszen érthetően retteg az etnicista korszellemtől.

Mindehhez járul a tömören (és készakarva homályosan) „Trianon”-nak nevezett problémaköteg, amelyre a jobboldali államhatalom a határrevízió nélküli irredentizmus érdekes paradoxonát indítványozza megoldásként. Persze ennek is van fundamentuma: egész Európában etnikai törésvonalak szerint bomladoznak a „szupraetnikus” nemzetállamok (Nagy-Britannia, Spanyolország, Belgium, Olaszország – nem szólva a balkáni és posztszovjet államok kezelhetetlen, megoldhatatlan nemzetiségi problémáiról). Nemcsak a föderációk vannak bomlófélben, mindenekelőtt a politikai tekintetben közutálatnak örvendő Európai Unió, hanem a nemzetállamok is: az etnicizmus a nacionalizmussal küzd – az etnikumok, felekezetek, hagyományos régiók fölött álló nemzetállam épp annyira defenzívába szorult, mint minden, ami az etnikum (faj) fölött áll vagy vél állani, így főként a nemzetközi szervezetek (az Egyesült Államok már ki is lépett az UNESCO-ból, ami jól jelzi a világpolitika új irányát). Az Európai Uniót a szegényebb kelet-európai országokban, például nálunk, alamizsnaosztóként (és kivándorlási célpontként) fogadják el, nem mint a nemzetek és „fajok”, rasszok fölötti „észszerű” politika keretét; a jómódú Csehország szinte teljes egészében Európa-ellenes.

Sőt: újabban baloldali közéleti személyiségek kezdik ismét – formailag bírálhatatlanul – figyelmünkbe ajánlani az osztályharcot, szemben az „identitások” küzdelmével, ami persze nem jelent egyebet, mint hogy: legyetek nyugodtan rasszisták-etnicisták, homofóbok és antifeministák, fiúk, ez a siker titka manapság.

Magyarországon sűrűn fölhánytorgatják (e hasábokon is), hogy „a baloldal nem érti a nemzetet” (a modern baloldal semmivel nem foglalkozott többet történelme során, mint a nemzeti kérdéssel, de hát ki a csudát érdekel a história), ami nem jelent mást, csak ezt: legyetek nacionalisták (kifelé) és etnicisták (befelé), fiúk, ez a siker titka manapság.

Hiszen csak az „érti a nemzetet”, aki elveti a humanizmusnak mind a keresztyén, mind a világi alakváltozatait.

Egy szó, mint száz, a Magyarországot kormányzó radikális jobboldal a következőképpen jelöli ki a választások tétjét: magyarok, ti saját magatokra szavaztok-e, vagy inkább másokra?

Magyar érdekekre vagy idegen érdekekre?

Függetlenségre vagy behódolásra?

Általatok nem választott külföldi irodavezetőkre és tőzsdei spekulánsokra, vagy szabadon választott, a népszuverenitást megtestesítő magyar államférfiakra?

Színes bőrű idegenekre vagy önmagatokra, fehér magyarokra?

Az így föltett kérdésre – és ez a jó politikai kérdésföltevés – csak egyféle válasz lehetséges.

Hiába érvelünk néhányan avval, hogy ezek félrevezető, hamis kérdések, a „központi erőtérhez” tartozó, hegemón médianyilvánosság és az általa irányított közvélemény (az egyébként magától is meglehetősen idegenellenes és a szabadságretorikával szemben – nem egészen jogtalanul – bizalmatlan közvélemény) igent vagy nemet követel.

Miközben lélektanilag csak az „igen” lehetséges.

Csakugyan egyszerű, könnyen áttekinthető helyzet. Nincs itt semmi rejtély.

A szerző az MTA Filozófiai Intézet volt igazgatója