Emlékszem, olykor egészen suta helyzeteket szült, amikor egy régi tanárom, egy családi ismerősünk, esetleg egy utcabeli hosszas magázódás után felajánlotta, hogy tegeződjünk. Hetekig is eltartott, mire kicsit is sikerült megszoknom a megváltozott helyzetet. Az eszem mindig néhány másodperccel a szavaim előtt járt, hogy gondosan semlegesítse a magázódó vagy tegeződő formulát, gyakran vicces beszédhelyzeteket szülve, ahogy arra jó példákat találunk Karinthy Frigyes Tegezés című karcolatában.
Az is eszembe jut, amikor először magázott le egy idősebb úr a vonaton. Alig tizenöt éves voltam, és feszült a keblem, hogy most már én is felnőtt vagyok. Vagy az, amikor kamaszként hetykén sziával köszöntem a nálam alig néhány évvel idősebb bolti eladónak, és édesanyám megkérdezte, honnan ismerem. Amiből megértettem, hogy bizony nem helyesen jártam el.
Az általánossá vált tegeződés a rendszerváltás óta tör utat magának, és egyértelműen a kereskedelmi média, illetve a reklámok hatására indult el a folyamat. Ahogyan az lenni szokott, a kezdeti idegenkedés beletörődésbe, megszokásba váltott át, és az ezredforduló utáni évekre megszokottá váltak a „Légy önmagad!” – jellegű reklámszövegek, amelyek nyelvleépítő hatásukon túl az egó, az önmagunkba vetett hit királyságát alapították meg, és nem kis mértékben felelősek a morális közállapotokért is. Ezzel egy időben „sztárjaink”, „celebjeink” is tegezni kezdték „alattvalóikat”, akiknek – a sajnos nagyon is széles célközönségnek – ez kimondottan imponált. – Milyen közvetlen velem a Majka – mondhatták magukban, miközben leomlottak a nép és boldogítóik közt meredő válaszfalak. A folyamat nem ért véget. Felnőtt ugyanis egy generáció, amely az interneten szocializálódott, rendszeresen (tegeződő) véleményt nyilvánít írásban, olvassa mások (tegeződő) hozzászólásait, minden lehetséges platformon kapja a reklámüzeneteket, a kereskedelmi média silány nyelvi tartalmait, és a magázódó formulát egyfajta betegségnek véli. Miközben a celebeken nevelkedett nemzedék jelentős része is elérkezettnek látja az időt, hogy végleg leszámoljon ezzel az idegesítő, konzervatív hóborttal. A tömeg kritikussá vált, és egyre növekszik.
Felsorolni sem tudnám, hány visszatetsző és bizarr helyzetet szül nap mint nap ez a jelenség, és igazán rémisztő, ahogy a kör tágul. Még pár éve elképzelhetetlen lett volna, hogy a boltos, a bankfiók pultosa, a kalauz, a pincér, vagy ahogyan az a legutóbb történt, a szálloda recepciósa letegezzen. Különbözők vagyunk. Bennem az ilyesmi bizalmatlanságot szül, talán pont a túlzott és minden alapot nélkülöző bizalmaskodásra válaszul. Ezért a tegezésre minden esetben magázva felelek, hogy végül rendre elveszítsem a párbeszéd formájában lezajló csatát. Harcomat lassan beszüntetni készülök, a fegyverletétel gondolatával játszom. Azt látom ugyanis, hogy egy széles réteg már nem tiszteletlenségből, hetykeségből tegeződik, hanem azért, mert nem is képes másra, és nem érti, mi ezzel a probléma. Tudatalattijából esetleg felsejlik még, hogy miként kellene, de a száj már nem engedelmeskedik – így születhetett meg a „szia, uram!” formula.
Előbb vagy utóbb, de a nemzetnek tudatos, megfontolt döntést kell hoznia, hogy fenntartja-e a magázódás intézményét, vagy nyelvreformot vezet be, ahogy a svédek is tették a magázódást visszaszorító Du-reformen mozgalom hatására. Ha a magázódás megtartása mellett dönt, akkor ezzel kapcsolatban világos elvárásokat kell megfogalmaznia, lefektetve egy a XXI. században is alkalmazható etikett szabályait. Ha régi formulánk menne a süllyesztőbe, akkor pedig meg kell tanítanunk kulturáltan tegeződni a társadalmat, miként az angol nyelvterületen is történik. A tegeződés és magázódás megkülönböztetésének a hiánya ott nem jelent egyet a lekezelő bratyizással, a bizalmaskodással, és képes megadni azt a tiszteletet, ami az idősebbnek, a rangban feljebb állónak, a hölgynek vagy az idegennek jár.
