Felsorolni sem tudnám, hány visszatetsző és bizarr helyzetet szül nap mint nap ez a jelenség, és igazán rémisztő, ahogy a kör tágul. Még pár éve elképzelhetetlen lett volna, hogy a boltos, a bankfiók pultosa, a kalauz, a pincér, vagy ahogyan az a legutóbb történt, a szálloda recepciósa letegezzen. Különbözők vagyunk. Bennem az ilyesmi bizalmatlanságot szül, talán pont a túlzott és minden alapot nélkülöző bizalmaskodásra válaszul. Ezért a tegezésre minden esetben magázva felelek, hogy végül rendre elveszítsem a párbeszéd formájában lezajló csatát. Harcomat lassan beszüntetni készülök, a fegyverletétel gondolatával játszom. Azt látom ugyanis, hogy egy széles réteg már nem tiszteletlenségből, hetykeségből tegeződik, hanem azért, mert nem is képes másra, és nem érti, mi ezzel a probléma. Tudatalattijából esetleg felsejlik még, hogy miként kellene, de a száj már nem engedelmeskedik – így születhetett meg a „szia, uram!” formula.
Előbb vagy utóbb, de a nemzetnek tudatos, megfontolt döntést kell hoznia, hogy fenntartja-e a magázódás intézményét, vagy nyelvreformot vezet be, ahogy a svédek is tették a magázódást visszaszorító Du-reformen mozgalom hatására. Ha a magázódás megtartása mellett dönt, akkor ezzel kapcsolatban világos elvárásokat kell megfogalmaznia, lefektetve egy a XXI. században is alkalmazható etikett szabályait. Ha régi formulánk menne a süllyesztőbe, akkor pedig meg kell tanítanunk kulturáltan tegeződni a társadalmat, miként az angol nyelvterületen is történik. A tegeződés és magázódás megkülönböztetésének a hiánya ott nem jelent egyet a lekezelő bratyizással, a bizalmaskodással, és képes megadni azt a tiszteletet, ami az idősebbnek, a rangban feljebb állónak, a hölgynek vagy az idegennek jár.
