Szia, uram!

A nemzetnek tudatos, megfontolt döntést kell hoznia, hogy fenntartja-e a magázódás intézményét.

Emlékszem, olykor egészen suta helyzeteket szült, amikor egy régi tanárom, egy családi ismerősünk, esetleg egy utcabeli hosszas magázódás után felajánlotta, hogy tegeződjünk. Hetekig is eltartott, mire kicsit is sikerült megszoknom a megváltozott helyzetet. Az eszem mindig néhány másodperccel a szavaim előtt járt, hogy gondosan semlegesítse a magázódó vagy tegeződő formulát, gyakran vicces beszédhelyzeteket szülve, ahogy arra jó példákat találunk Karinthy Frigyes Tegezés című karcolatában.

Az is eszembe jut, amikor először magázott le egy idősebb úr a vonaton. Alig tizenöt éves voltam, és feszült a keblem, hogy most már én is felnőtt vagyok. Vagy az, amikor kamaszként hetykén sziával köszöntem a nálam alig néhány évvel idősebb bolti eladónak, és édesanyám megkérdezte, honnan ismerem. Amiből megértettem, hogy bizony nem helyesen jártam el.

Az általánossá vált tegeződés a rendszerváltás óta tör utat magának, és egyértelműen a kereskedelmi média, illetve a reklámok hatására indult el a folyamat. Ahogyan az lenni szokott, a kezdeti idegenkedés beletörődésbe, megszokásba váltott át, és az ezredforduló utáni évekre megszokottá váltak a „Légy önmagad!” – jellegű reklámszövegek, amelyek nyelvleépítő hatásukon túl az egó, az önmagunkba vetett hit királyságát alapították meg, és nem kis mértékben felelősek a morális közállapotokért is. Ezzel egy időben „sztárjaink”, „celebjeink” is tegezni kezdték „alattvalóikat”, akiknek – a sajnos nagyon is széles célközönségnek – ez kimondottan imponált. – Milyen közvetlen velem a Majka – mondhatták magukban, miközben leomlottak a nép és boldogítóik közt meredő válaszfalak. A folyamat nem ért véget. Felnőtt ugyanis egy generáció, amely az interneten szocializálódott, rendszeresen (tegeződő) véleményt nyilvánít írásban, olvassa mások (tegeződő) hozzászólásait, minden lehetséges platformon kapja a reklámüzeneteket, a kereskedelmi média silány nyelvi tartalmait, és a magázódó formulát egyfajta betegségnek véli. Miközben a celebeken nevelkedett nemzedék jelentős része is elérkezettnek látja az időt, hogy végleg leszámoljon ezzel az idegesítő, konzervatív hóborttal. A tömeg kritikussá vált, és egyre növekszik.

Felsorolni sem tudnám, hány visszatetsző és bizarr helyzetet szül nap mint nap ez a jelenség, és igazán rémisztő, ahogy a kör tágul. Még pár éve elképzelhetetlen lett volna, hogy a boltos, a bankfiók pultosa, a kalauz, a pincér, vagy ahogyan az a legutóbb történt, a szálloda recepciósa letegezzen. Különbözők vagyunk. Bennem az ilyesmi bizalmatlanságot szül, talán pont a túlzott és minden alapot nélkülöző bizalmaskodásra válaszul. Ezért a tegezésre minden esetben magázva felelek, hogy végül rendre elveszítsem a párbeszéd formájában lezajló csatát. Harcomat lassan beszüntetni készülök, a fegyverletétel gondolatával játszom. Azt látom ugyanis, hogy egy széles réteg már nem tiszteletlenségből, hetykeségből tegeződik, hanem azért, mert nem is képes másra, és nem érti, mi ezzel a probléma. Tudatalattijából esetleg felsejlik még, hogy miként kellene, de a száj már nem engedelmeskedik – így születhetett meg a „szia, uram!” formula.

Előbb vagy utóbb, de a nemzetnek tudatos, megfontolt döntést kell hoznia, hogy fenntartja-e a magázódás intézményét, vagy nyelvreformot vezet be, ahogy a svédek is tették a magázódást visszaszorító Du-reformen mozgalom hatására. Ha a magázódás megtartása mellett dönt, akkor ezzel kapcsolatban világos elvárásokat kell megfogalmaznia, lefektetve egy a XXI. században is alkalmazható etikett szabályait. Ha régi formulánk menne a süllyesztőbe, akkor pedig meg kell tanítanunk kulturáltan tegeződni a társadalmat, miként az angol nyelvterületen is történik. A tegeződés és magázódás megkülönböztetésének a hiánya ott nem jelent egyet a lekezelő bratyizással, a bizalmaskodással, és képes megadni azt a tiszteletet, ami az idősebbnek, a rangban feljebb állónak, a hölgynek vagy az idegennek jár.