A kioktatás

Évszázados tradíció, hogy a „Nyugat” mindig is lekezelte a kelet-európai országokat. Nemcsak kioktatnak, de a „rossz tanulókat” meg is leckéztetik a politikai nyomásgyakorlás eszközével.

Nyomásgyakorlás az MTA vezetésén Fotó: Katona Vanda

Tényszerű, hogy a felsorolt országok politikai elitje – a dolog természetéből és az egypártrendszerből adódóan – baloldali volt. Ezen politikusok számára a „nagyok” által kimondott igazságok végrehajtása volt a feladat az önálló akarat teljes kiiktatása mellett. Megszokták ezt az életformát, és így adták tovább utódaiknak mind a mai napig. Abból a kényelmes és szervilis alapállásból indulnak ki, hogy a nyugatiak jobban tudják, csak hallgatni kell rájuk, és megtenni, amit kérnek, leginkább, amit utasítanak.

Azután jött egy majdnem rendszerváltás a kilencvenes évek elején, és megjelentek olyan politikai vezetők itt Keleten, akik nem hiszik, hogy saját döntéseikhez feltétlen a külföldet kellene segítségül hívni. És ez döbbenetet és haragot vált ki a balliberális világ gőgös értelmiségéből. Legutóbb éppen tíz német kutatóintézet vezetői protestáltak nyílt levélben, mondván, hazánkban lábbal tiporják a demokráciát, és a politikai ostobaság már odáig terjedt, hogy kormányunk lerombolja a Magyar Tudományos Akadémiát.

Mint sok más esetben, e tárgykörben sem érdekelték a konkrét tények a kritikát megfogalmazókat. Például hogy az MTA nem tűnik el, vagy azt, hogy a kutatási gyakorlat szervezését éppen nyugati modell szerint – eredményorientáltan – kívánják módosítani. Szóval érkezett a modortalan fenyegetőzés és hisztériajáték. Mert ott Németországban mindent jobban tudnak, amihez kétség sem férhet, hisz mi – véleményük szerint – az értelem egy alacsonyabb szintjén állunk. Akkor viszont komoly antagonizmus áll fenn elmélet és gyakorlat között, mert a nyugati vállalatok, intézmények, kórházak, szolgáltatóegységek előszeretettel alkalmaznak Kelet-Közép-Európából érkező, egyetemet végzett és alaposan felkészített szakembereket.

És tegyük ehhez hozzá, hogy a magyar egyetemeken az adófizetők pénzéből folyik az értelmiség képzése. Amiből világosan következik, hogy felkészítésük nem terheli a nyugati országok költségvetését, viszont tudásuk jó néhány szakmában nemcsak eléri az ottani átlagot, hanem meg is haladja. Mert kétszínű és nagyon is álságos az a világkép, amit a „nagyok” képviselnek a „kicsik” irányába. A nagy és kicsi jelző vonatkozhat egy ország méretére, költségvetési hátterére, katonai potenciáljára, de semmiképpen nem a szellemi képességére és felkészültségére.

S ha így nézzük, izgatottan várjuk azt a levelet a nyugati értelmiség tollából, amely arról értekezik, hogy a befektetés nélkül kapott, felkészült munkaerőt milyen módon honorálják az anyaországoknak. A szabad munkaerő-áramlás elve elméletben jó dolog, a gyakorlatban azonban egyirányú út, ami a gazdagabb országok számára jelent operatív előnyt. A vélemény szabad áramlása elé sem lehet falakat építeni.

Amikor például tíz német vezető értelmiségi aláír egy számonkérő kiáltványt, bele kellene gondolniuk abba, hogy fordított helyzetben ők hogyan reagálnának, ha mondjuk Magyarországról bárki és bármiért kritizálná, esetleg számonkérné ezen urakat tetteikkel összefüggésben. Nem is kétséges, hogy nekünk is éppen olyan rövid válasz érkezne, mint Washington irányába a szíriai német katonai részvételre. Szó szerint borítékolható lenne egy rövid, de felháborodott utasítás, valahogy így: senkinek semmi köze hozzá, hogy Németországban mit gondolnak vagy tesznek olyan ügyekben, amely német belügy, legyen az katonapolitikai kérdés vagy éppen tudományos stratégiával összefüggő.

Megjegyzést érdemel, hogy ezzel szemben a magyar kormány illetékesei részletes levélben magyarázták el a Magyar Tudományos Akadémiával kapcsolatos döntésüket és elképzelésük teljes hátterét.

A legszomorúbb az, hogy az úgynevezett szabad nyugati világ – miközben igazságokat osztogat – önmaga csapdájában vergődik, és még arra sem képes választ adni, hogy vajon miért nem tartja be saját alkotmányát és törvényeit, például a nemzetüket pusztító, parttalan bevándorlás kérdésében. Van egy olyan érzésünk, hogy ezt egyszer saját népük fogja számonkérni rajtuk, és nem levélben.

A szerző biztonságpolitikai szakértő