Következő mérkőzések
Magyarország
15:002024. június 15.
Svájc
Olaszország
21:002024. június 15.
Albánia

Nekünk ilyen baloldal jutott

A DK, az MSZP és a Momentum képviselőinek azon ádáz küzdelme, hogy a kormánypárti képviselők bizottsági alelnökké választását megakadályozza, színtiszta erkölcsi hazaárulás.

2019. 07. 18. 8:00
DOBREV Klra
Budapest, 2019. április 14. Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció EP-listavezetõje, Gyurcsány Ferenc felesége beszédet mond a párt európai parlamenti kampánynyitó rendezvényén a Budapest Kongresszusi Központban 2019. április 14-én. MTI/Mohai Balázs Fotó: Mohai Balázs
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Szépítgethetjük így, szépítgethetjük úgy, de már nem érdemes: a DK, az MSZP és a Momentum képviselőinek azon ádáz küzdelme, hogy a kormánypárti képviselők bizottsági alelnökké választását megakadályozza, színtiszta erkölcsi hazaárulás. Ezt azért merem ily magabiztossággal kijelenteni, mert amit nevezett személyek: Dobrev, Ujhelyi, Cseh, Donáth és társaik művelnek, azt rajtuk kívül nem csinálta és nem csinálja senki az Európai Unióban.

Ez felháborító és radikális felrúgása a demokratikus normáknak és a szokásjognak. Számomra most viszont az a fontos, hogy nem kis részben éppen a fent nevezett balliberális képviselőink saját honfitársaikkal szembeni fáradságos lobbizásának és nyomásgyakorlásának következményeként jutottak erre a döntésre. És ez az erkölcsi hazaárulás még a balliberális EP-frakció normaszegő magatartásán is túltesz.

Itt mondanám el az ide tartozó saját élményemet.

2012 februárjában az állampolgári jogokkal foglalkozó, LIBE-nek becézett – a liberális és baloldali képviselők által erősen uralt – EP-bizottságban volt egy meghallgatás a magyar civil szervezetek és a demokrácia helyzetéről. Nyugodtan mondhatom, ez volt az első azoknak a vitáknak és meghallgatásoknak a sorában, amelyekben a cél folyamatosan az Orbán-kormány, illetve Magyarország pellengérre állítása volt – s amelyek a mai napig tartanak, természetesen nemcsak a LIBE bizottságban, hanem plenáris üléseken is. Jól emlékezhetünk arra, hogy utóbbiakon többször vett részt Orbán Viktor, hogy személyesen és eredményesen védje meg országát és kormányát.

A meghallgatásra egy hónappal az első Békemenet megrendezése után került sor; a meghívottak köre már akkor is egyoldalú volt, hiszen jelen voltak a szokásos liberális emberi jogvédő és más szervezetek, mint a TASZ, az Amnesty International, a Helsinki Bizottság képviselői, a Klubrádió tulajdonosa és mások, míg a nemzeti oldalt egyetlen civil szervezet képviselhette, mégpedig a Békemeneteket szervező Civil Összefogás Fórum (CÖF), amelynek képviseletében – mint alapító és szóvivő – szerény személyem kapott felszólalási lehetőséget.

A vita az összetételből adódóan elképesztően egyoldalú volt, miként az utána következő, magyar helyzettel foglalkozó ülések mindegyike egészen napjainkig, a hangulatot pedig olyan képviselők hozzászólásai alakították, mint Ulrike Lunacek asszony vagy a Magyarországról később teljesen torz jelentést író Rui Tavares. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy személyesen tapasztalhattam: a magyar balliberális civil társulatok elképesztő módon támadtak rá saját hazájukra, megnyilvánulásaik felértek egy feljelentéssel, áradt belőlük a gyűlölet az Orbán-kormánnyal és mindennel szemben, ami nem az ő világnézetüket testesíti meg.

A meghallgatás után Oplatka Andrással beszélgettem, aki akkor a Neuer Zürcher Zeitung svájci lap főszerkesztő-helyettese volt. Az egyébként liberális beállítottságú Oplatka azt mondta nekem, őszintén felháborodva, hogy ő, aki már régóta ismeri az európai politika működését, még sohasem látott olyat, hogy egy ország civil ellenzéke ilyen brutálisan rontson rá a saját nemzetére, kormányára, országára. Liberálisként (!) példátlannak és menthetetlennek tartotta az egészet.

Ez volt 2012-ben. 2019-ben a helyzet még rosszabb az akkori állapotoknál is.

De az igazi kérdés mégis az: vajon mivel „érdemeltük ki”, mi magyarok, hogy az unió egészében szinte csak nekünk legyen erkölcsi értelemben hazaáruló ellenzékünk? Honnan, mitől ez a különlegesen pocsék állapot, amivel nap mint nap szembe kell néznünk, el kell viselnünk, el kell szenvednünk, miközben a nyugat- és közép-európai országoknak is van számtalan bajuk, különösen mostanában, de azért legalább egy nemzeti minimum és szolidaritás mégiscsak létezik a kormány és az ellenzék között nemzetközi politikai fellépéseik során.

Sajátos, talán senkiéhez sem hasonlító kínkeserves állapotainknak két történelmi oka van – mindkettő a XX. század terméke.

Az egyik az, hogy a XX. század első évtizedeiben a létrejövő polgári társadalom talapzatán a liberalizmus, liberális polgárság és értelmiség elutasító volt a magyar nemzeti hagyományokkal és tradíciókkal szemben, mert azokat elavultnak, visszahúzónak és atavisztikusnak tartotta. Az erős nemzeti tudatot, a népi gondolatot kártékonynak tartotta, s a polgári létmódot éppen ezzel szemben fogalmazta meg. Ez a szemléletmód jellemezte a Jászi Oszkár-féle polgári radikalizmust, a Magyarországon tevékeny szerepet játszó szabadkőműves társaságok elsöprő többségét, ez határozta meg a Károlyi-kormányt, s ez jellemezte a húszas-harmincas években a népi-urbánus vitában az urbánus, tehát polgári-liberális szerzőket. Vagyis Magyarországon a XX. században egyfajta nemzetietlen, kozmopolita-globalista liberalizmus honosodott meg.

A történelmi hagyomány szívósnak bizonyult: a kommunizmus ugyan elnyomta ezt a fajta liberalizmust – miként többek között a népi és nemzeti irányzatokat is –, ám a Kádár-korszak vége felé az úgynevezett demokratikus ellenzék, majd az SZDSZ környékén ugyanez a kozmopolita, a nemzettudattal szemben álló liberalizmus erősödött meg és uralkodott el újra Magyarországon. A Szabad Demokraták Szövetsége kezdettől nemzetközi, globális hálózatokhoz kapcsolódott (lásd a Soros Györgyhöz fűződő, különösen érzékeny kötődésüket), s az onnan érkező irányvonalakat kívánta az országban érvényesíteni. Az SZDSZ 2010-ben kiesett ugyan a parlamentből és 2014-ben meg is szűnt, de a szellemisége itt maradt közöttünk, s a Momentum nevű képződményben reinkarnálódott.

A folyamatosság adott: Magyar Bálint a mai napig harcol nemzetközi porondokon – többek között az unióban is! – az Orbán-kormány ellen, Cseh Katalin, Donáth Anna és a többiek pedig az Orbán-gyűlölő Guy Verhofstadttal, illetve a magyargyűlölő Dacian Ciolossal működnek együtt, azzal a céllal, hogy büntessék meg a Fideszt, az Orbán-kormányt – s ezen keresztül az összes magyar embert (utóbbit persze nem értik, és nem is akarják érteni).

A másik ok az, hogy a Marx és Lenin óta internacionalista, a világ nemzetközivé válásában hívő kommunistákat és szocialistákat az 1989–1990 közötti rendszerváltás nem söpörte el a demokrácia útjából. Amikor ma a magyar rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünnepeljük, akkor nem hallgathatjuk el, s nem kenhetjük el a rendszerváltó elit felelősségét, amikor hagyták, hogy egyfajta politikai-ideológiai szemléletmód itt maradjon velünk, itt éljen továbbra is közöttünk és alakítsa a közéletet, s mint látjuk, a nemzetközi fellépéseinket is. A rendszer leváltása nem járt együtt a rendszert irányító személyek leváltásával, amiből egyszerű logikával következik, hogy a leváltott rendszer szemléletmódja újratermelődik, és útjába áll mindennek, ami nemzeti és demokratikus.

Vagyis: a magyar baloldal posztkommunista gyökérzetű, tehát nem nemzeti, hanem internacionalista baloldal. Következmény: Dobrev Klára, Ujhelyi István és hát persze mögöttük Ferenc testvér (hadd maradjak Fábry Sándor elnevezésénél…) nem értik, mi az a nemzettudat, arról sincs halvány sejtelmük sem, hogy mit jelent a honpolgári, hazafias összetartás, mit jelent az, hogy a nemzetközi fellépéseknél kutya kötelessége a liberális, a konzervatív vagy a szociáldemokrata politikusnak és pártnak egyaránt a honfitárssal szembeni minimális szolidaritás.

Európa legtöbb részén a baloldal és a liberális oldal – legalábbis még – nem megy szembe a nemzetével, annak ellenére sem, hogy sokszor már erősen globalista és kozmopolita nézeteket vallanak. A magyar bal- és liberális oldal viszont kéz a kézben járva, nagy lelkesedéssel, erős meggyőződéssel és hittel támad a saját nemzetére.

Hát ez jutott nekünk baloldalból. Ha a balliberális-globalista és a nemzeti tábor területileg jól elkülönülne Magyarországon, akkor a radikális, területi különválás nem is lenne olyan elképzelhetetlen opció. Ennek hiányában viszont, tetszik vagy nem tetszik, együtt maradunk, mi mást is tehetnénk? Viszont így folyamatosan forr a vérünk.

Hogy finoman fejezzem ki magam.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.