Regélő évszámok a sírkereszteken

A hétköznapok szintjén megszoktuk, hogy az emberi életet időben kiterjedő, ám véges szakaszként fogjuk fel. Hiszen ezt jelzi a sírkereszten nyugvó két évszám, a születés és az elhalálozás dátuma is.

A megemlékezés az elhunytakról, az imádkozás értük a purgatórium katolikus hittételén alapul Fotó: Havran Zoltán

A hétköznapok szintjén megszoktuk, hogy az emberi életet időben kiterjedő, ám véges szakaszként fogjuk fel. Hiszen ezt jelzi a sírkereszten nyugvó két évszám, a születés és az elhalálozás dátuma is.

Az emberi élet azonban nem szorítható teljes egészében a fizikai idő korlátai közé. S épp az értelem az, amely kiemeli e korlátok közül. Az emberi élet véges, ámde értelme túlnyúlik rajta, mondhatni, új életre kél, amíg csak világ a világ. Nézzük meg mindezt közelebbről.

Ha egy embertől végső búcsút veszünk, legyen szó akár a legközelebbi szerettünkről, akár valamely távoli, ismeretlen hírességről, gyakran feltesszük magunknak a kérdést, vajon értelmes életet élt-e. Ekkor a már lezárt életfolyamra gondolunk, mérleget ennek alapján vonunk, jogosan. Az életértelem azonban túlmutat e szűk határokon.

Példának okáért I. (Szent) István királyunk fizikai élete már réges-régen lezárult, ám életének értelme azóta is formálódik, folytonosan alakul, mégpedig annak függvényében, hogy a magyar nép az eltelt századok során mennyire maradt hű a Szent István-i örökséghez vagy mennyire távolodott el tőle. E kettős mozgást nevezzük az ő élete vonatkozásában értelembeteljesítésnek vagy értelemmegvonásnak. Szent királyunk életéhez, halálához tehát nem csupán a kegyeletteljes emlékezés aktusában kapcsolódunk, hanem egész életgyakorlatunkkal.

De ugyanez vonatkoztatható egy ma már teljesen ismeretlen, névtelen középkori jobbágyra is. Lehet, hogy életét a félállati körülmények, az elnyomás és a véres háborúk ­miatt legnagyobbrészt a teljes értelmetlenség töltötte ki.

Ám ha a mai ember azon fáradozik, hogy igazságosabb, értékeit gondozó, tisztelő, emberhez méltó világot alakítson ki maga körül, akkor az ő reménytelenül küzdelmes, nyomorúságos életébe utólag is képes értelmet belevinni. Hogy az illető nem élt hiába. Mondhatnánk azt is, mi, élők ezzel tartozunk neki és valamennyi sors verte szerencsétlennek.

A múlt század történelme tele van olyan emberek tízmillióinak életével, akiknek nem adatott meg, hogy érezhessék, haláluk egy értelembeteljesítő élet záróaktusa, mert nyomorultul – sokszor gyermekfejjel – pusztultak el a lágerekben, a gulágon, atom- vagy napalmtámadásban. A közvetlen életfolyamat szintjén nehéz itt bármiféle értelembeteljesülésről beszélni.

De ha a mai ember azon munkálkodik, hogy igazabb, emberségesebb világot teremtsen, akkor az ő életüknek is valamilyen értelmet adhat utólag. Hisz nélkülük nem lennénk mi sem. Ha pedig elmulasztja ezt, ha lehetőségeit eltékozolja, akkor az utólagos értelemadást nem csupán az ő életüktől vonja meg, hanem azok teremtményeit is kiüresíti, akiknek egykor megadatott az értelemmel telített élet.

S mindennek megvan a maga személyes vetülete is. Amikor világra jöttünk, szüleinkben minden bizonnyal ott munkált a vágy, hogy többre vigyük náluk, hogy életünk gazdagabb és értelmesebb legyen annál, mint amilyenben nekik volt részük. Hozzájuk is hűtlenné válunk, ha életünket léha, nemtörődöm módon tékozoljuk el, különösképp akkor, amikor ők már csendes holtak; és e hűtlenség beárnyékolhatja az emlékezés mégoly fényes márványkövét is.

E napokban halottaink mellett emlékezünk azokra a hősökre is, akik életüket adták az ’­56-os forradalom és szabadságharc győzelméért. Áldozatos halálukat évtizedeken át a teljes értelemmegvonás övezte, hiszen jeltelen sírokban földelték el őket, hírüket bemocskolták, róluk nem csupán beszélni, hanem megemlékezni is tilos volt.

Egy ideig úgy tűnt, hogy nem volt értelme annak, amiért életüket adták. Az, hogy mára ismertté váltak, nevüket tisztelet és megbecsülés övezi, nemcsak az utólagos értelemadás szép példája, hanem egyúttal rávilágít arra is, hogy az egyik legfontosabb értelemadó horizont a haza.

S ugyanez a helyzet mindazok esetében, akik a korábbi évszázadok során áldozták életüket a hazáért, a nemzetért. Utólagos kegyeletsértést követnénk el ellenük, ha most, az úgynevezett globalizáció korában, a nemzeti szuverenitást sutba dobva idegen erők kezére játszanánk át a hazát, amelynek fennmaradásáért ők – híres emberek és névtelenek – egykoron a vérüket hullatták.

Merthogy „szolgaföldben nem nyughattak”. De mi sem. Mindez arra világít rá, hogy az elhunytakra vonatkozó értelemadás aktusa az élők egyik legfontosabb kiváltsága. Ezt megszerezni és gyakorolni nehéz, elveszíteni viszont annál könnyebb; s ennek mindnyájunkat felelősséggel kell eltöltenie.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár