Mielőtt belevágnánk a témánkba, egy gyors magyarázat a címről: a 2010-es évek közepén egyik vidéki egyetemünkön egy történészkonferencián, annak megnyitó beszédében egy professzor asszony tréfálkozva „bolsevik történészként” mutatta be önmagát. Akkor ez a hallgatóság többsége számára egy rosszul sikerült tréfának tűnt. Pedig nem az volt! Jól mutatja ezt, hogy a Nemzeti alaptanterv (NAT) megjelenése után az irodalom- és történelemtanítás témakörében szakmai köntösbe bújtatott gyűlölethullám indult el.
A NAT összes olyan elemét, amelynek a nemzeti identitáshoz, az egészséges nemzettudathoz köze van, ideológiai támadások érték. Az elvakult kritikákra kiváló példa: kétségbe vonták, hogy Dobó István és az egri vár védőinek esetében jogos-e a hős jelző használata. Vagy modern kori vizekre evezve azt a kérdést feszegették, hogy lehet-e a „nemzet forradalma” kifejezést 1956-ra használni.
A történelemtanítás polgári-szakmai fóruma (a Történelemoktatók Szakmai Egyesülete) és a nemzeti, polgári, konzervatív oldal számos jeles képviselője emelte fel szavát a baloldalról jövő, ideológiailag motivált támadások ellen.
A napjainkban divatos szóhasználat szerint folyik a kultúrharc. Sporthasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy ebben az egyik oldalon olyan emberek állnak, akik egy magyar–mongol labdarúgó-mérkőzésen a mongol góloknak tapsolnának. Joggal merül fel a kérdés: honnan jön ez mély gyűlölet minden ellen, ami magyar, ami nemzeti?
Véleményem szerint a kérdést úgy tudjuk megválaszolni, ha két kisebb kérdésre bontjuk. Egyrészt kik is képezték történelemtanárainkat az utóbbi 45 plusz 30 évben? Másrészt képzésük során milyen szemléletmódot próbáltak a mai napig beléjük sulykolni?
Az első kérdés megválaszolásához 1945-ig kell visszalépnünk: a Rákosi-diktatúra születésének első éveiben a kommunisták – az élet többi területéhez hasonlóan – megszállták a történészszakmát, és a történelmet a politikai szolgálóleányává tették. Tombolt a vulgár-marxista szemléletmód. Ez ugyan az 1970-es évektől fellazult, megjelentek kiváló történészek: Ormos Mária és Romsics Ignác életművét vagy Glatz Ferenc tudományszervező tevékenységét senki se vitatja. Ebben a korszakban is voltak szakmájukat tisztességes módon művelő történészek.