A Soros György-projekt

Soros György soha nem termelt, teremtett semmi értéket, hanem csak nyerészkedett másokon.

USA-CLINTON GLOBAL INITIATIVE/ Fotó: Brendan McDermid Forrás: Reuters

Valószínűleg Magyarországon Deák Ferenc húsvéti cikke óta a legfontosabb egyéni politikusi megnyilvánulás volt Orbán Viktor 1989-es, Nagy Imre temetésén elmondott, egyébként valószínűleg inkább teljesen ösztönös, mint kiszámított beszéde. Olyan politikai út lehetőségét teremtette meg ugyanis, amelyet sem a diktatúra hatalomátmentői, sem a magukat kiválasztottnak, az ország legokosabb, ab ovo magasabb rendű vezetői­nek gondoló, gyakorlatilag a maoizmust liberális köntösben művelő SZDSZ-es „értelmiségijei” sem gondoltak elképzelhetőnek. Ifjabb Rajk Lászlótól is pontosan tudhatjuk, az SZDSZ már akkor a saját belügyének tekintette a rendszerváltást, és kizárólagos jogot formált a hatalom birtoklására és az ország irányítására. Egy alulról szerveződő, a magyar nemzeti sajátságokat egyre markánsabban képviselő, a liberalizmus kilencvenes években képviselt ideológiai álláspontjától is egyre távolodó, szerethető jobboldali párt nem volt benne a modellváltás tervében.

Nem Orbán Viktor választotta ellenségnek Soros Györgyöt, hanem Soros György választotta ellenségének Orbán Viktort akkor, amikor utóbbi 1992–93-ban elkezdte kivinni a Fideszt a kommunistákkal akkor már nyilvánosan is összebútorozó SZDSZ-szel való szövetségből. Soros György személyesen csalódott Orbán Viktorban, de ennek még nem volt akkora jelentősége, hiszen 1994-ben a kommunisták és az SZDSZ nyerték meg a választásokat, úgy tűnt, hogy lesz lehetőség annak a programnak a végrehajtására, amit Soros akart. A Fidesz és Orbán Viktor is csak egy múló politikai epizódnak tűnt csupán, és Sorosnak sem volt még olyan döbbenetesen nagy befolyása Európában, mint manapság.

Az akkor is már nagy, de nem hatalmas Soros-hálózat elvesztett számtalan tehetséges embert, akiknél nem hatott a liberális agymosás. A módszertan még nem volt kiforrott, akkor még csak kísérletezgettek a befolyásolás hatékony eszközeit keresve. Sorosék ekkor még fejlesztették a képzési rendszerüket. Az ösztöndíjak, fizetett állások, pozíciók rendszere, amit aztán viszonylag gyorsan becsatornáztak a médiába és minden politikai ideo­lógia pártjaiba egész Európában, csak ezután vált olyan totálissá, mint ahogy most tapasztaljuk. Soros nem a liberális és kommunista pártokat akarta elfoglalni, hanem a konzervatívokat, a zöldeket és a szociáldemokratákat. A Fideszt azonban nem sikerült, s máig nem érti, hogy vesztegetési kísérletei itt miért maradtak hatástalanok.

Soros számára az integráció ország híján nem adatott meg, ezért is választotta a dez­integrációt ideológiája fő elemének. Soros hite szerint valami tökéletes jön majd létre, ha minden létező struktúra, az összes régi lebontásra kerül. Sorosnak csak a bontásra, a rombolásra van programja, ezért a már most kudarcos ultraliberális jogállami projekt élet- és működésképtelen társadalmakat hoz létre példátlan gyorsasággal. A nemzetállamok a legismertebb nem globális régi struktúrák, amelyeket el kell pusztítania, hogy győzhessen, de az egyházak, a lokális közösségek, szerveződjenek azok bármilyen alapon is, egyformán fontos célpontjai.

Soros célja azért az Európai Egyesült Államok, mert az a legnagyobb olyan meta­struktúra (alapszerkezet), amely a létezésével azonnal nemzetállamok tucatjait pusztítja el, valamint létrejötte esetén, Soros és követőinek hite szerint, elég lenne ezt az egyetlen hatalmi központot elfoglalni. Gyakorlatilag Soros liberálisai már teljesen elfoglalták az EU-s adminisztrációt mind szakértői, mind pedig politikai szinten. Szinte minden bürokrata az ő emberük ideológiai meggyőződésből és/vagy fizetetten, a már elfoglalt hatalmi pozíciókból tesznek meg mindent a brüsszeli EU-központ hatalmának növelé­séért, vagyis ezt a célt már el is érték.

Soros számára felfoghatatlan, hogy miközben az EU magországainak vezetői, nagy konzervatív pártjai sorra behódolnak az ideo­lógiájának (azt csak hiszi, hogy neki vagy a szervezetének), Közép-Európa államai, népei, néha még baloldali pártjai nem. Azt meg végképp nem tudja feldolgozni, hogy az ország, amelynek a területén született és amelynek a nyelvét beszéli, tulajdonképpen keresztülnéz rajta. Hiába épített ki arányaiban nagyobb hálózatot itt, mint bárhol a világon, hiába fizeti fontos pozíciókban lévő „értelmiségiek”, „újságírók”, „tudósok”, „szakemberek” tízezreinek a felső középosztálybeli életvitelét, finanszírozza a hálózataikat, hiá­ba védi meg őket, amikor a demokratikusan megválasztott kormányzat mérsékelni akarja az általuk működtetett pénzszivattyúkat, amelyekkel az elmúlt harminc évben is fosztogatták a közpénzeket, Magyarországon vesztésre áll.

Soros György Donald Trumpot és Orbán Viktort is diktátornak nevezi. Két olyan embert, akit az ő akarata és pénze ellenére választottak meg saját országuk polgárai. Ez mindent elmond a demokráciafelfogásáról, habár amennyit tudunk a nyitott társadalomról, az kifejezetten zárt mindenki előtt, akinek etnikai, vallási vagy normális nemi identitása van. A liberális demokrácia kifejezés nyílt, mondhatni büszke használata ma már arra utal, hogy az EU-nak és az Európai Egyesült Államok nyílt társadalmának nem része a demokratikus választás és a népakarat. Soros célja egy leválthatatlan kormányzat alá rendelni egész Európát.

Soros György valójában egy általa létrehozott és jól működtetett globális hálózat arca, akinek remélhetőleg nem adatik meg, hogy az Európai Egyesült Államok vezetőjének parancsolhasson. Soros hálózata önjáró ideológiai zombik százezreit termelte ki, akiknek nincs se hazájuk, se nemzeti kötődésük, akik mint Árkádiába igyekeznek az Euró­pai Birodalom egyre gyarapodó hivatalainak pozícióiba.

Soros egy olyan diktátor, akit rajongói kevésbé szeretnek, mint az ideológiát, amit hirdet. Személye igazából nem vonzó, közvetlen hatalom híján nem is istenítik úgy, mint Hitlert, Maót vagy Sztálint. De a benne lévő hatalmi vágy ugyanaz. Ez viszi előre, ezért gyűlöli annyira a sikeres és személyükben is népszerű, demokratikusan megválasztott politikusokat, mint Trumpot és Orbánt, különösen azokat, akik nevesítették őt mint a nemzetek és a demokrácia egyik legnagyobb ellenségét.

A szerző szociológus