Ha eljő az idő, erős lesz a karunk

Trianont ne kapcsoljuk össze a gyásszal, mert a könnyek sehová sem vezetnek, a kesergés nem segít.

Érdeklõdõ a várpalotai Zichy-kastélyban, amikor a Trianon Muzeum új kiállitásának megnyitásával megkezdõdik az I. Központi Trianon Gyászünnepség. A múzeum négy éve fogadja a látogatókat, és a békeszerzõdés elõtti nagy Magyarország életét mutatja be különbözõ használati tárgyakon és archiv anyagokon keresztül. Fotó: Nagy Lajos

Száz éve már, hogy minden magyar ember mélyebb beszélgetése valahol a Trianon verte hazánál ér véget, ennél a megcsonkított, árkokkal, néha drótkerítésekkel körülvett, csizmákkal, lánctalpakkal taposott földdarabkánál. De főképpen ott, azoknál az ősi megyéknél, melyeket kiszakítottak belőle a „művelt Európa” barbárai. Azok, akik fütyültek a Szentírásra: „Embertársad mezsgyekövét, melyet az ősök raktak le, ne toldd odébb örökrészed határánál, azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked tulajdonul.”

Ám Trianont ne kapcsoljuk össze a gyásszal, mert a könnyek sehová sem vezetnek, a kesergés nem segít. Helyette az összetartozás tudatát hívjuk elő önmagunkból. Azt a nemes érzést, amely segít egymásnak túlélni, meghaladni a nemzet bánatát. Nincs más út. Hallgasd csak József Attilát! „Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel, / Ha eljő az idő – a magyar talpra kel, / Ha eljő az idő – erős lesz a karunk, / Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!” Wass Albert ugyanígy látja: „s a vérző csonkból virradó tavaszon, / újra erdő sarjad győzedelmesen (…)”

Ha annak idején Balassagyarmat bátor lakói letargiába süllyednek, Palócföld fővárosa ma Balázové Darmoty néven szerepelne a térképen. Vagy ha nincs a Sopronért fegyvert ragadó Rongyos Gárda, most Ödenburgba járnánk át a Tűztornyot csodálni.

Kevéssé ismert Zajta példája. Azé a négyszáz lelkes szatmári falucskáé a román határnál, a csonka ország legkeletibb részén, amelyet a két háború közti negyedszázad során – mint a hűség jelképét – a tenyerén hordozott a magyar történelem. Amit a hazaszeretetről tudni kell, ott találjuk Zajta múltjában.

A kicsiny falut is szíven ütötte a békediktátum. Mintha nem lett volna szegénynek elég, amit addig kapott a sorstól. Huszonhét katonamártírját siratta, férfiember már alig akadt a faluban. (A második háború sem volt könyörületesebb hozzá, a frontra indult tizennyolc bakából csupán kettő érkezett haza.) Ha az arányokat nézzük, talán Zajta adta a legtöbb véráldozatot a hazának. Bár az itt lakók zömét „csak” magyarrá lett szatmári svábok alkották, némelyikük többet tett ezért a földért, mint egyik-másik „született” magyar. Volt, aki a második világégéskor, bár német egyenruhában (akkori szóval „népi németként”) szállt szembe a szovjet ármádiával, még a Wehrmacht-visszavonulást is megtagadta, és innen, magyar földről került fogságba. Vagy a sírba.

Gaál Lajos tanító, a helyi katolikus templom kántora igazi lokálpatrióta volt, történelmet ismerő, művelt ember híré­ben állt, mindenki szerette. Ha valakit igazán megrendített a diktátum, őt, a hétgyermekes családapát biztosan. Hogy holnap már egy másik országban ébred, csak azért, mert valakik ezt úgy akarták? Nem, nem, soha! Átlapozott minden föllelhető iratot, okmányt, térképet; adatokat gyűjtött, méréseket végzett – és fölfedezte, hibás a határszámítás. Mert nemcsak gyalázatos, még pontatlan is volt a térkép, elmérték a rablás lázában. A kántortanító nyomban fölkereste hajdani diáktársát, Huszár Károlyt, aki a kommün bukása után négy hónapig Magyarország miniszterelnöke volt, segítsen boldogtalan faluján. Innen kezdve, mint a mesében: kerek egy hónappal a gyásznap után – 1920. július 4-én – kimondták az új határozatot: Zajta visszatért!

A kántortanító tettére ma kopjafa és múzeum emlékeztet a régi iskola kertjében. A helyiek számára ez a község szíve. Nem mintha a feltárás alatt álló középkori műemlék templomára kevésbé lehetne büszke a falu. Ez az ország legkeletibb – gyönyörűen felújított – római katolikus kegyhelye. Itt szolgált kántorként haláláig vitéz Gaál Lajos.

Zajtán július 4-én a hazatérés napját ünneplik.

Bármennyire bizarr is: Trianon összeköt bennünket. Utolsó közös emléke a nemzetnek.

Esztendeje, a diktátum napján megemlékezők százaival egymásba kapaszkodva magam is átvonultam Rév-Komárom öreg templomának kertjétől a Duna-hídon keresztül az anyaországi turulszoborig. Trianontól a turulig. A vesztőhelytől a szülőhelyig. Bár visszaadhatnám azt a szívet szorító és szívet melengető érzést.

Nem, nincs vége a történelemnek!