Száz éve már, hogy minden magyar ember mélyebb beszélgetése valahol a Trianon verte hazánál ér véget, ennél a megcsonkított, árkokkal, néha drótkerítésekkel körülvett, csizmákkal, lánctalpakkal taposott földdarabkánál. De főképpen ott, azoknál az ősi megyéknél, melyeket kiszakítottak belőle a „művelt Európa” barbárai. Azok, akik fütyültek a Szentírásra: „Embertársad mezsgyekövét, melyet az ősök raktak le, ne toldd odébb örökrészed határánál, azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked tulajdonul.”
Ám Trianont ne kapcsoljuk össze a gyásszal, mert a könnyek sehová sem vezetnek, a kesergés nem segít. Helyette az összetartozás tudatát hívjuk elő önmagunkból. Azt a nemes érzést, amely segít egymásnak túlélni, meghaladni a nemzet bánatát. Nincs más út. Hallgasd csak József Attilát! „Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel, / Ha eljő az idő – a magyar talpra kel, / Ha eljő az idő – erős lesz a karunk, / Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!” Wass Albert ugyanígy látja: „s a vérző csonkból virradó tavaszon, / újra erdő sarjad győzedelmesen (…)”
Ha annak idején Balassagyarmat bátor lakói letargiába süllyednek, Palócföld fővárosa ma Balázové Darmoty néven szerepelne a térképen. Vagy ha nincs a Sopronért fegyvert ragadó Rongyos Gárda, most Ödenburgba járnánk át a Tűztornyot csodálni.
Kevéssé ismert Zajta példája. Azé a négyszáz lelkes szatmári falucskáé a román határnál, a csonka ország legkeletibb részén, amelyet a két háború közti negyedszázad során – mint a hűség jelképét – a tenyerén hordozott a magyar történelem. Amit a hazaszeretetről tudni kell, ott találjuk Zajta múltjában.
A kicsiny falut is szíven ütötte a békediktátum. Mintha nem lett volna szegénynek elég, amit addig kapott a sorstól. Huszonhét katonamártírját siratta, férfiember már alig akadt a faluban. (A második háború sem volt könyörületesebb hozzá, a frontra indult tizennyolc bakából csupán kettő érkezett haza.) Ha az arányokat nézzük, talán Zajta adta a legtöbb véráldozatot a hazának. Bár az itt lakók zömét „csak” magyarrá lett szatmári svábok alkották, némelyikük többet tett ezért a földért, mint egyik-másik „született” magyar. Volt, aki a második világégéskor, bár német egyenruhában (akkori szóval „népi németként”) szállt szembe a szovjet ármádiával, még a Wehrmacht-visszavonulást is megtagadta, és innen, magyar földről került fogságba. Vagy a sírba.
