Balos párbeszédképtelenség

Az ellenzéket a kudarcok sem befolyásolják, ami már a politikai pszichiátria tárgyköre.

Fotó: Arpad Kurucz

Okosabban tették volna az SZFE forradalmár indulatú hallgatói, ha nem vágnak bele az október 23-i demonstrációba. A rendezvénnyel összekötött tüntetés felszínre hozta, hogy sokan támogatják a mozgalmukat, de távolról sem annyian, mint amennyire számítottak. Egy mintegy tízezres tömeg nem olyan méretű, amire az emberek felkapnák a fejüket, az állam pedig beleremegne. Ez pontosan beleilleszkedett abba a tíz éve tartó folyamatba, amelynek keretében mindig kevesebben jönnek össze egy kis kormánydöntögetésre, és egyre hervadtabb a résztvevők fellelkesülése.

De amiatt sem jártak jól a blokádoló színiiskolások, mert innentől még annyi hitele sincs a politikától való távolságtartásukat hangoztató szólamaiknak, mint amennyi eddig volt. Gyakorlatilag minden ellenzéki párt bejelentette, hogy támogatja a harcukat, ők pedig egyetlen szóval sem próbálták eljátszani, hogy nincs ínyükre ez a politikai segítség. Ezzel beismerték, hogy kezdettől fogva hatalmi motivációik voltak. Lesz ennek a tüntetésnek bármilyen pozitív hozadéka számukra? Több mint kétséges.

Különös egybeesések vannak a sikertelen baloldali ellenzék és az SZFE-sek követelőző viselkedése között. Több mint furcsa, hogy azok a diákok, akiknek a kommunikáció lenne a jövőbeni kenyerük, nem hajlandók tárgyalni senkivel sem, csak azzal, aki egyetért velük. A párbeszédtől való idegenkedésük tragikomikus formákat ölt. Hiperliberális science fiction-be illő jelenet volt, amikor az új kancellár be akart menni a munkahelyére, ám falanxszerű sorfallal útját állták. Ezt pedig egyetlen hang nélkül tették, gyűlölettel teli tekintettel a riasztó egyenmaszk mögül. Nem csupán nem álltak szóba a kancellárral, a létéről sem akartak tudomást venni, megpróbálva őt megalázni. Pusztán azért, mert egy általuk dacosan elutasított kuratórium nevezte ki.

De hát nem ugyanezt csinálja a baloldali ellenzék? Ennek eklatáns példája Karácsony Gergely, aki arra való hivatkozással, hogy a Hír TV szerinte nácimosdató módon számolt be a radikálisok februári, kitörés napi megemlékezéséről, nem hajlandó válaszolni a médium munkatársainak. Mondja ezt ő, aki a zsidók listázását nem tartotta nácizmusnak, az ezt követelő, akkor még országgyűlési és nem európai parlamenti képviselő jobbikos Gyöngyösi Mártont pedig vehemensen védelmezte a nácizmus vádjától. És mondja ezt az, aki a náci szövegeket megeresztő borsodi baloldali jelöltet nemcsak támogatta, hanem személyesen is kiállt mellette, ajánlva a választóknak „Lacit”.

De a lényeg, hogy Karácsony is egy előre meghatározott viselkedésmintát követ: nem állni szóba a vele egyet nem értővel, megpróbálva megalázni azzal, hogy levegőnek nézi. A Párbeszéd nevű miniatűr moszatpárt társelnöke természetesen nem fehér holló a baloldalon, éppen ellenkezőleg: a bevett, általánosan alkalmazott kirekesztő vonalat viszi tovább. Nagyon ritka, ha egy nem baloldali orgánumnak válaszolnak liberálbalos politikusok, ami viszont a sajtószabadság durva megsértése. Ebben a Párbeszéd élen jár, de nemigen maradnak el tőlük a DK képviselői sem. Ugyanígy az MSZP és a többi romformáció politikusai is inkább komikus helyzeteket teremtve elfutnak, elbújnak a konzervatív újságírók elől vagy átnéznek rajtuk, csak hogy meg lehessen kerülni a válaszadást.

Valójában – tisztelet az egy-két kivételnek – csak akkor hajlandók kommunikálni a jobbközép, illetve kormánypártinak minősített, ezért szintén gyalázott közszolgálati sajtóval, ha a kabinet rovására szidalmakat akarnak elhelyezni a választói fülekbe. Eközben azon siránkoznak Brüsszelnek és a nagyvilágnak, hogy nem hívják őket be az úgymond kormánypárti stúdiókba. A legtöbb telefonos vagy e-mailes megkeresésre sem reagálnak a baloldali pártok, politikusok. Esetleg megígérik az interjút, aztán az utolsó utáni pillanatban lemondják.

Mindezek a szimptómák arra utalnak, hogy miközben az emberi jogokról prédikálnak, nem veszik emberszámba a nem baloldali embereket. Merthogy nemcsak az újságírókat kísérlik meg megalázni a balosok, hanem a politikusokat, a polgárokat is.

Visszatérő provokáció, hogy miután elsorolták kérdésnek álcázott sértegetéseiket a parlamentben, a választ már nem várják meg, hanem tüntetően kivonulnak a teremből vagy demonstratíve mással beszélgetnek, nem figyelnek, bekiabálnak a miniszteri válasz közben. Tapasztalatból tudható, hogy ez a közösségellenes magaviselet a legkevésbé sem vonzó a választópolgárok számára. Emlékezz Szerencsre! – mondhatnánk. Őket azonban már a kudarcok sem befolyásolják, amely tünet a politikai pszichiátria tárgykörébe sorolandó.

Fennhéjázó, gőgös viselkedésük okaira mégis érdemes rámutatni. Egyrészt mindenben másolják az amerikai baloldali politikai mintákat, a legszélsőségesebb irányba tolva magukat. Másrészt hihetetlen mértékű übermensch tudat hatja át a baloldalt. Valóban őszintén mondják, hogy a sajtószabadság fontos számukra, ám van egy bökkenő: a nem baloldali médiát nem tartják sajtónak, csak propagandagépezetnek. Vagyis ellenük fel lehet, sőt kell lépni. Ugyanígy szívükön viselik az emberi jogokat, de csak azokkal szemben, akik megérdemlik.

Márpedig az ő optikájuk szerint aki nem baloldali, az fasisztagyanús, az nem vehető emberszámba, tehát nem kell korrektnek lenni vele. Az ő szemükben az a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság súlyos sérelme, ha rés keletkezik a baloldali médiamonopóliumon, és nem egységesen balos a sajtó.

Ez a sablon érvényes a politikai életre vagy éppen az egyetemi oktatásra is. Ha egy párt vagy személy nem azt mondja, mint a baloldal, akkor az nem lehet demokratikus, jogállami, szabad, mert megtöri a baloldali hegemóniát. Karl Marxtól tudják: a szabadság a felismert szükségszerűség. Tehát aki nem baloldali, az nem ismerte föl a szükségszerűséget, ergo: nem szabad. Ezt a fajta szabadságértelmezést akarják végső nagy rohammal a lakosságra, a közéletre, az oktatási rendszerre erőltetni, tüntetésekkel, zsarolással, nemzetközi fórumokon történő feljelentésekkel, hisztériázásokkal. Minél kevésbé megy, annál agresszívebben. Egészen a baloldal önfelszámolásáig.