Isteni csodák

Hilcz Attila, az égéssérült fiú testi és lelki felépülése.

Minden rosszban van valami jó – közhelyesen hangzik, sokszor talán nem is hiszünk benne, de ez a gondolat olykor mégis nagyon igazi tud lenni. Jó példa erre az egyik – kicsit az életemet is befolyásoló – riportalanyom története, az ő kedvéért annyiban változtatnék a mondaton, hogy akár a legnagyobb rosszban is lehet valami nagyon jó.

Hilcz Attila, az alig 19 éves csibráki (ma már tatabányai) fiatalember – akiről, más újsághoz hasonlóan, számtalan riportot írtam már – több születésnapot is joggal ünnepelhet. Az elsőben, a 2001. június elsejei földi születésnapjában nincsen semmi rendkívüli. Bátyja után második gyermekként jött világra a családban, később öccse követte a sorban. A fiúknak nem jutott könnyű élet osztályrészül. A gyermekeket az édesanyjuk, Katalin egyedül nevelte becsülettel, de nagy szegénységben, nélkülözések közepette. Az asszony mindent megtett a gyermekeiért, amit csak tudott, de olykor ez a minden is kevésnek bizonyult. Ennek ellenére a fiúk egészségben növekedtek, Katalin pedig egyszerre volt édesanya, családfenntartó, pótapa és talán barát is, lényegében feláldozta az életét a fiáért.

Attila az iskolában igyekezett teljesíteni, de társai – talán a kiszolgáltatottságát megérezve – többször bántalmazták. Így volt ez 2011. szeptember 5-én is, amikor az akkor tízéves kisfiút egy társa megverte az iskolában. Attila megszenvedte a bántalmazást, utána nehezen is vette a levegőt, de komoly sérülést nem állapított meg nála az orvos. Talán csak a lelke háborgott legbelül. Az eset után Attila hazament, elmesélte a történteket az édesanyjának, majd kiment az udvarra játszani. Alig negyedóra múlva azonban Katalinhoz szaladt, és azt kiabálta: „Anya, megégtem!” Többet nem tudott mondani, mert a kiérkező orvos a súlyos égési sérülései miatt elaltatta, majd helikopterrel Budapestre, a Bethesda Gyermekkórházba szállították.

A kisfiú édesanyja először azt hitte, hogy gyermeke valamelyik korábbi bántalmazója vetemedett szörnyű tettre, de felmerült az is, hogy Attila saját maga ellen fordult a sorozatos iskolai bántalmazások után. Az igazság csak napokkal később derült ki. De addig a család életében szörnyű órák következtek. Attilán műtétek sorát hajtották végre, állapota azonban csak nem javult. Sőt, miután fertőzést kapott, talán az édesanyján kívül mindenki felkészült a legrosszabbra is. Amikor erről Katalintól hírt kaptam, nagyon lehangolt, amit hallottam. Akkor mondtam el Attiláért az első fohászt, de azóta is mindennap belefoglalom imáimba. Csak Isten tudja, mi játszódott le azokban az órákban, de nem sokkal később, könnyek között azzal hívott fel Katalin, hogy Attila váratlanul jobban lett. Amikor magához tért, csak annyit mondott: „Anya, bocsánat!”

Ez volt Attila második születésnapja. Később a fiú elmondta, hogy senki nem bántalmazta, és magában sem akart kárt tenni. Csak gyúlékony anyaggal játszott, és felgyújtotta magát. Ezután, bár az életveszély elhárult, nehéz hónapok, évek jöttek a család életében. Az életmentő műtétek után egymást követték a plasztikai operációk, és bár eleinte sokan álltak a család mellé, az elmaradó támogatások után az életük egyre kilátástalanabbá vált. A nélkülözés folytatódott, Katalin sokszor nem tudta, hogy Attila gyógyszereinek és a kezelése költségeinek kifizetése után élelmet vagy tüzelőt vásároljon, a kettő együtt sokszor nem ment.

Attila élete a hosszú gyógykezelés után visszatért a megszokott mederbe. Talán a baleset, a nélkülözés, vagy éppen az apai szigor hiánya miatt azonban egyre rosszabb híreket kaptam róla. Katalin többször is kétségbeesetten panaszkodott arról, hogy ha a helyzet nem változik, az időközben felnőtt nagyfia élete menthetetlenül kisiklik. Amikor tavaly nyáron, hosszú évek után újra találkoztunk, úgy láttam, talán elindult benne valami pozitív változás, de sajnos azt követően a közösségi oldalára gyakran tett ki olyan indulatos bejegyzéseket, amikből az látszott, hogy haragszik a világra, és az indulat, talán a gyűlölet vezérli. Finoman megjegyeztem neki, hogy rossz az irány, de magam sem hittem benne, hogy az üzenet célba ér. Maradt az ima és a remény, hogy az égieknek semmi sem lehetetlen.

Aztán teltek a hónapok, és az indulattal, agresszióval teli posztokat pozitív tartalmú bejegyzések váltották fel. Attila a tatabányai Szent Borbála Kórházban helyezkedett el, ahol olyan súlyos betegek között „ért haza”, amilyen ő is volt közel egy évtizede. Végül, idén november 19-én arról tett bejegyzést, hogy régen nagyon sok segítséget kapott az egészségügyi dolgozóktól, és abból „műtősfiúként” most ő próbál visszaadni valamit a rászorulóknak, betegeknek. S hangsúlyozta, „büszke arra, hogy a tatabányai Szent Borbála Kórház dolgozója lehet”. Többször is elolvastam a bejegyzést, annyira megörültem a pálfordulatnak, annak, hogy az agresszióval teli gondolatokat végre a szeretet váltotta fel.

Aztán néhány nappal később Attila hosszú, személyes üzenetben leírta nekem, hogy sportol, kerékpározik, még a munkába is biciklivel jár, és leteszi a cigarettát, mert egészséges ember akar lenni minden értelemben. Rádöbbent, hogy nemhiába kapott 2011-ben második esélyt, az égieknek terveik vannak vele. Kiemelte: már Isten mutatja neki az utat, és minél jobb ember szeretne lenni, másoknak jó példával akar elöl járni. Hozzátette azt is, hogy ezért másoktól semmit nem vár el, de tudja, hogy a jó tetteket Isten látja, és mindenért hálás az Úrnak.

Hiszem, hogy ez a nap vagy a közelmúlt valamelyike Attila lelki születésnapja. A teste a baleset után gyorsabban gyógyult, mint a lelke, de mára abban is helyreállt a béke. Persze lehet, hogy ez a nyugalom még törékeny, idő kell, amire az alapokra biztos falak épülnek, de legalább a fundamentum elkészült. Magam pedig imádkozom tovább, most már azért, hogy szilárd maradjon az alap, épüljenek a falak, és egyszer helyére kerüljön a tető. S az épület akkor is biztos lábakon álljon, ha olykor viharok jönnek. A hitet a nehéz idők teszik próbára, de Isten a viharban is ott van, sőt, ott van jelen leginkább! Attila, büszke vagyok rád!

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE.