Székelyföld, a béke szigete

Isten látja lelkünket, az elmúlt száz év azért számunkra Erdélyben, a Székelyföldön nem volt egy leányálom.

Marosvásárhely, 2019. március 10. Résztvevõk a Székelyföld területi autonómiájáért tartott marosvásárhelyi tüntetésen a székely szabadság napján, 2019. március 10-én. MTI/Boda L. Gergely Fotó: Boda L. Gergely

Isten látja lelkünket (nem tudom, illik-e Isten nevével kezdeni egy írást), az elmúlt száz év azért számunkra Erdélyben, a Székelyföldön nem volt egy leányálom. Volt itt ez-az, világháború, román regnálás, négy év kicsi boldogság, ismét háború, hadifogság, kommunisták, továbbra is románok (hogy még mélyebbre menjünk, kommunisták), vagyonelkobzás, fekete március – hát ilyen a világnak ezen érdekes szöglete.

Azért is érdekes, mert a székelyek aztán tényleg porlottak, mint a szikla, nincs olyan falu, ahol a temetőkertben legalább két tucat hősi halott neve ne lenne felvésve. Bár ne lett volna így! Legjobbjaink hullottak el. Maradtak az asszonyok, a gyerekek, kínban, sárban, szegényen, de megtartva az otthont. És új jövendő lett ebből, mert a csata nem a csatatéren dől el, hanem otthon. És ha ki kell bírni valamit, akkor ki kell bírni, és magot csíráztatni, és közhelyesen, de a reményt soha nem szabad feladni. Hát nem is. Nézzünk csak szét serényen a nagyvilágban. Háború itt, háború ott. Terror itt, terror ott. Korrupció, szabadrablás, pandémia, akár egy rossz sci-fi is lehetne.

A nagyhatalmak egymásnak feszülve egymást támogatják, akár mint a szumóbajnokok, a kis államok, például mi is, félreállunk, mert nem jó ott egérnek lenni, ahol az elefántok küzdenek. De most végre Transzilvánia, Erdély egy kicsit a béke szigete. Persze megvannak a magunk bajai.

Többnyire a románokkal van gondunk, persze ők az a fajta, akikkel „mindig jól vagyunk”, csak néha meg-megmarnak, hátulról, miután a kezünkből ettek. Ezt már megtanultuk. Aztán meg van az a bizonyos indoeurópai kisebbség, hát, akiket tényleg nehéz kezelni, de valamikor a kunokat is lehetett háziasítani, bár nem kevés vérbe került. Viszont a Székelyföldön béke van.

Vérellenségek, politikailag plusz-negatív emberek leülnek egymás mellé, és jól elvitatkoznak, majd harag nélkül koccintanak egymással. És nincsenek terroristák, leülsz Cristivel vagy Charbel arab barátommal, román, örmény, zsidó, székely, magyar barátaimmal, és jót nevetünk az egészen. Itt biztonság van.

Éjjel kettőkor nőként is nyugodtan hazasétálhatsz: itt senki nem fog molesztálni, nem köt beléd. Ha férfi vagy, talán igen: de akkor légy férfi, a Székelyföldön vagy! Ez a hely soha nem volt nyugodt, higgadt maradt ugyan, de volt olyan idő, amikor kétszáz év alatt tizenhétszer prédálták fel. Fel sem építette házát ük-ükapánk, máris leégették. De újra felépítette. És újra. És újra.

Most itt vagyunk.

Nézünk ki a fejünkből, ahogy errefelé mondani szokás, látjuk, változik a világ, érezni, minden más lesz, de nem úgy lesz más, ahogyan gondoltuk, hanem egészen más. De: itt most, kivételesen, rend, csend és nyugalom van. Végre, el ne szóljam magam: a béke szigete. Persze megvan a magunk küzdelme, de ezt ma már nem vassal és vérrel kell megvívni, hanem lélekkel. És egy erős anyaország is van mellettünk.

Így maradjon. Lesz még Tündérkert itt, amíg Boldogasszony országa is.

A szerző író