Az adventi időszak a várakozásról, az „úrjövetről” szól. A mostani advent azonban, ahogy maga az év is, más volt, mint a többi. Persze minden év más – mondhatnánk, hiszen nem léphetünk kétszer ugyanabba folyóba: másodjára már a folyó vize is más és mi is változunk. Ugyanakkor valamennyi ünnepnek, kiemelten a karácsonynak megvan a maga állandó ritmikája. Egyszerre van tehát ilyenkor jelen a változás, a „más” jelleg (nem, nem úgy értem a „másságot”) és az örökkévalóság felé történő fordulás.
A keresztyén szellem, „testtartás” – nevezzük akárhogy – a kettő közül az Örökkévalót tartja természetesen magasabb rendűnek, Isten, a Teremtés nem „volt”, „van” vagy „lesz”, hanem örök, állandó (vö. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”). Az e világon túli, a transzcendens tehát időtlen, a mi racionalitásra hajló gondolkodásmódunkkal igazából fel sem fogható – csak a hit által befogadható –, hiszen hogyan is tudnánk ésszel megérteni például, hogy „a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben”?
És miközben a várakozás maga elevenebbé varázsolja az e világon túlit, mint amilyennek a létező dolgokat egyébként láthatjuk, mi itt a földi létben, ha nem is feltétlen fejlődünk, de bizonyosan változunk. Ezért lehet az adventi és karácsonyi várakozás is más és más, miközben a várakozás tárgya és lényege maga az Örökkévaló. De hogy ne csak metaszintű értekezésekről essék szó, pillantsunk arra is, hogy „emberi szempontból” mi változott, miért is volt más ez az év, ez az advent, mint a korábbiak.
Értelemszerűen adódna a válasz, hogy a koronavírus-járvány miatt, amely – ha nem is mint egy pestis, de – fenekestül felforgatta életünket. Aztán persze ott vannak az új, médiapolitikai vagy migrációs után költségvetési dimenzióval bővülő jogállamisági viták az „uniós értékekről”, a demokráciáról szóló diskurzusok. Valamennyit szintén egyfajta profán „várakozás” lengi körül, hogy valahogyan, valamikor jön majd a megoldás, a nagy „válasz”, ami feloldja a helyzetet. Ezeknek a várakozásoknak – legyenek reálisabbak, mint például a vakcina vagy utópisztikusak, mint a politikai viták esetében – közös jellemzőjük, hogy az „üdvözítést” nyugatról vagy „a Nyugattól” remélik.