Az 1958-as elsőfokú halálos ítéletét követően a család egyszobás lakásából a három ágy kivételével mindent elvittek. Az ítélet záradékában a vagyonelkobzás is szerepelt. Oda, ebbe az egyetlen szobába, a falak mellett hagyott három ágy valamelyikére hozta haza feleség az időközben megszületett harmadik fiukat. Őt, akit Szirmai Ottó már nem láthatott.
„Volt esélye a túlélésre”
– állítja az özvegye.
„Nem úgy indult az ügy, amikor 1956 decemberében behívták a munkahelyére, a Magyar Rádióba, hogy ilyen tragédiába fordul. Igaz, onnan már nem engedték haza.”
Munkahelyén, az Irodalmi Osztály dramaturgiáján tartóztatták le. Felesége azt sem tudta, miért és hogy mi történt vele. Neki szinte semmit nem mondott az októberi-novemberi ritka találkozásaik alkalmával, mit csinál, min megy keresztül: „Jobb, ha te nem tudsz semmiről. Így nincs mit kiverni belőled.”
Szirmai Ottóné Báthory Mária a Gyorskocsi utcából férje kihallgató tisztjétől kapott értesítést, hogy jelenjen meg előtte. Az özvegy állítja, hogy ez a tiszt nem volt ellenséges. Tisztességesen bánt – már amennyire tehette – a férjjel:
„Asszonyom, ügyvédet, ügyvédet! Higgye el, innen még kihozhatja, de ha átkerül a Markóba, onnan már nehezen teszi.”
Még a KGB-sek jelenlétét is a tudomására hozta:
„Most más hangnemben fogunk beszélni”
– súgta neki egy alkalommal.
„A szomszéd szobában szovjet elvtársak vannak.”
Amikor lekísérte a kapuhoz, elmondta, hogy Kárpátaljáról és Szlovákiából hoztak olyan KGB-ügynököket, akik kitűnően beszéltek magyarul a kihallgatás eredményeit ellenőrzendő.
A halálos ítélet kimondását követően – 1958 hátralévő hónapjaiban – a feleség a lábát lejárta, hogy kieszközölje a kegyelmet. Kádárnál is megfordult, aki széttárta karját:
„Asszonyom, higgye el, semmit sem tehetek érte.”
Felkereste a népi íróból a Kegyelmi Tanács elnökévé avanzsált Szabó Pált is.
„Lányom, minek ez a sok sürgés-forgás. Mint a tóba hajított kavicsok, csak még jobban felkavarják az ügyet. Menj haza, majd minden elrendeződik.”
Elrendeződött. A következő, az 1959-es év január 22-én Szirmai Ottót kivégezték.
„Gyűlölöm a Szabad Európát! Ha ők nem kezdik el a lefogott embert dicsőíteni, lett volna esély a túlélésre”
– vallotta özvegye s hunyt el ebben a hitben.
A nyilvánosság, a média felelőssége az, ami ebben az ügyben ma is nyugtalanít. Kire, mire legyen tekintettel a kommunikátor? Meddig „csak” szenzáció a szenzáció? Hol az újságírói kötelezettség és erkölcsiség határa?
Albert Einstein az ötvenes évek elején szólt arról, hogy az atomrobbantást információs robbanás, majd demográfiai robbanás követi. Az utóbbi kettőben élve már tudjuk: tekintettel lenni…?! Csak az égre. Mert a „szenzáció” határa a csillagos ég.
A szerző nyugalmazott rádiós újságíró
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!