A genderideológia úttörői ismét feszegetik a határokat

A Telex újságírója szerint a genderháború álprobléma, a genderideológia pedig puszta érzéki csalódás.

lmbtq Forrás: unsplash

A genderháború álprobléma, a genderideológia nem is létezik, és ugyan időnként úgy tűnhet, hogy a csapból is az LMBTQ-közösség iránti érzékenyítés – leánykori nevén: propaganda – folyik, a jelenség pusztán érzéki csalódás, az, hogy három hónapig a Meseország mindenkié című könyvet reklámozta a fél magyar sajtó, vagy hogy a Netflixen egyszerűen képtelenség olyan filmet vagy sorozatot találni, amelyikben ne bukkanna fel egy-egy végtelenül szimpatikus transznemű vagy meleg szereplő, pedig mindössze a véletlen műve.

Az egész téma felszínen tartása és a politikai térbe való hurcolása a gaz jobboldal műve, Orbán és csúnya illiberális haverjai mesterségesen gerjesztik a nemváltoztatásra igényt tartó emberek körüli hisztériát.

Ők, a gonosz jobboldaliak, fújják csak rendületlenül a pislákoló transzhamut, hátha képesek lángra lobbantani a szottyos gyűlölet lángjait, amelyek, mint megannyi fasiszta őrtűz, fogják megvilágítani a kirekesztés egét; hátha a hatalom közelében tudnak maradni. A vanmásik Telexen (Indexen) Előd Fruzsina valami ilyesmi hangvételű cikkel rukkolt elő körülbelül egy hónappal ezelőtt.

A dolgozat többszöri átfutás után sem tűnik iróniának, esetleg szarkazmusnak, Fruzsina minden jel szerint teljesen komolyan gondolta, amit írt.

Szegény, nem is sejthette, hogy szinte közvetlenül azután, hogy Munk Veronika főszerkesztő kiadta neki azt az ukázt, hogy hozzon össze egy olyan anyagot, amely a tényekkel és az igaz­sággal dacolva egy alternatív valóságértelmezéssel tud – hűséges olvasóiknak – a témában szolgálni, Joe Biden, közvetlenül azután, hogy úgymond „megválasztották”, azonnal belecsap a genderlecsóba, és rálép az LMBTQ-harcosok által kitaposott szivárványszínű harci ösvényre, és egyből vagy egy tucat olyan intézkedést is hoz, amelyek a többség számára tisztára úgy tűnhetnek, mintha a genderőrület témakörébe tartoznának.

Jöjjön pár példa, szigorúan a teljesség igénye nélkül!

A Fehér Ház hivatalos honlapján a kapcsolattartási űrlapon immár választhatóvá váltak a „preferált névmások” és a semleges nemi identitás is, újra szolgálhatnak transznemű katonák a seregben, transznemű egészségügyi miniszterhelyettest nevezett ki, és azt is szeretné elérni, hogy az államilag támogatott sportok esetében transzneműek is elindulhassanak a választott nemüknek megfelelő kategóriákban.

Illetve ez utóbbi már jó pár esetben meg is valósult, az egyik ilyen CeCe Telfer transznemű atléta példája, aki egészen ­2018-ig a férfiak között versenyzett futásban, de a 2016–2017-es szezonban a legjobb 200 közé sem tudott bekerülni. Majd gondolt egyet, nemet váltott, amely döntése roppant jövedelmezőnek bizonyult, hiszen az átalakulását követően a nők között elnyerte az első díjat. Azóta is csak nyer és nyer a lelkem. És persze Magyarországon is egyre élesebbé vált a transzneműekről szóló vita.

A napokban írta meg a HVG, hogy a Miniszterelnökség álláspontja szerint magára vessen, aki nemi átalakító eljárásba fogott, a törvénynek ahhoz ugyanis semmi köze, hiszen a tilalom éppen „az egyén emberi méltóságából eredő magánszférához való jogát” védi. (A cikket kivételesen nem egy másik ország fizette.) Egy transznemű állampolgár panasza miatt volt szükség az állásfoglalásra, aki kés alá feküdt, és orvosai elkezdték átműteni.

A dolog azért érdekes, mert egyrészt ahogyan a Miniszterelnökség is írja, a kutya nem foglalkozik azzal, hogy ki és mivé akarja átalakítani saját magát, senki nem tiltotta meg a nemátalakító műtéteket. Mindössze annyi történt, hogy – többek között orvosi okokból – a személyi okmányokban a születési, nem pedig az úgynevezett társadalmi nem fog szerepelni. Tehát szó sincs tiltásról.

Másrészt, és szerintünk ez az izgalmasabb kérdés, a helyzet úgy áll, hogy a fejlett Nyugaton, ahol a progresszió már kitaposott egyfajta ösvényt, egy szikevágásra sincs szükség ahhoz, hogy valakit a választott neme szerint kezeljenek. Mondjuk Paul kedden bemegy a hivatalba, és jelzi, hogy ő immár nőként határozza meg magát, akkor a hivatalnoknak nincs joga még csak fel sem nézni, nem kérhet el egyetlen operációra vonatkozó dokumentumot sem, szigorúan tilos felvonnia a szemöldökét, ha a kérvényező mondjuk egy 120 kilós, kigyúrt-kivarrt, kopasz, szakállas biztonsági őr.

Bemondásra el kell fogadnia, hogy Paul immáron Paula. Kész. A haladás beteg világában, bármilyen furcsán is hangzik elsőre, de van ebben logika, hiszen hol lehetne igazságosan meghúzni a határt? Az első, a második vagy a 79. műtét után? Amikor már hasonlít egy férfi egy nőre? Ezt ki állapítaná meg? Egy független nővizsgáló bizottság? Majd a bizottság elkezdené szemrevételezni az átoperált szerveket? Pontozná egy egytől tízig terjedő skálán, hogy mennyire hasonlít az átoperált férfi nemi szerv egy nőire?

Ugyan kérem.

Nyilvánvalóan ilyesmihez hasonló sem fog történni. És ehhez jóstehetség sem szükséges, Amerikában és Nyugat-Európában már látható, hogy mi történik az ilyen esetekben. A magyarországi per egyértelműen provokáció, bármilyen ítélet is fog születni, az nem lesz releváns, se precedensértékű, az operáció(k)-nak a haladás univerzumában az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy ki minek hallucinálja magát.

Mindössze a Telex szerzője szerint nem is létező genderideo­lógia úttörői feszegetik már megint a határokat.