A jogállam valódi ellenségei

Fleck Zoltán, a balliberális ellenzék egyik fő jogi ideológusa munkásságában nem volt előzmény nélküli, amikor bejelentette, hogy szerinte nem lehet jogállami módszerekkel leváltani a Fidesz rendszerét, ezért – őszinte sajnálatára – egy 2022-es ellenzéki győzelem után „időlegesen le kell mondanunk a jogállam tiszta érvényesüléséről”.

Keserű tapasztalat volt ugyanis számára az, hogy a magyar bírósági szervezet az elmúlt tíz évben annak ellenére nem bojkottálta a jogrendszer működését, hogy a „jogtudós” ennek a sürgető igényére többször is felhívta figyelmet.

Fleck kiindulótétele mi lehetett volna más, mint az, hogy Magyarországon nincs jogállam. (Mondjuk nem igazán érthető, hogy akkor hogyan lehet lemondani az érvényesüléséről.) Nézete szerint a jogállam megszűnése egy összetett folyamat volt, de az bizonyos, hogy a többszöri kétharmados „Fidesz-túlhatalom” eredménye. Ez ugyanis olyan hatalmi koncentrációt jelent, ami eleve kizárja azt, hogy a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalmi ágak egyensúlya érvényesüljön. Felfogása szerint a kétharmados választói felhatalmazás alapján történő döntéshozatal egyet jelent az autokratikus hatalomgyakorlással.

Fleck szomorúan állapítja meg, hogy a választók akaratából kialakult hatalomkoncentráció ilyen rendszerében („Orbán-rezsim”) minden olyan jogpolitikai szakmai elképzelés vagy érv feltétlen hamis, ami egy jogállamban egyébként progresszív irányba mutatna, mert az autokráciában ezek szükségképpen csak a további hatalomkoncentrációt szolgálják. Éppen ezért nincs is értelme a szakmai párbeszédnek. Ilyen helyzetben az igaz­ságszolgáltatási hatalmi ág szerepe sem lehet más, mint az autonómiájából fakadó minden eszközzel való harc a kormányzó „túlhatalom” letöréséért, hadi üzemmódra kellene átkapcsolnia. Fleck koncepció­ja alapján eleve elfogadhatatlan az igazságügyi kormányzatnak az a jogpolitikai törekvése, hogy a hatalmi ágak között konzultatív kapcsolatot és együttműködést alakítson ki a szempontok kölcsönös megértése és a hatékonyabb igaz­ságszolgáltatási rendszer működése érdekében. Fleck értékelése szerint a bírói hatalmi ágnak a kormányzó hatalommal szembeni küzdelem iránti küldetése ilyen „kollaborációt” nem tesz lehetővé, a bírói autonómia már így is megszűnőben van. Fleck rendszerében a kormány ellenfél, nem partner a bírói hatalmi ág számára.

Talán legmegdöbbentőbb megállapítása a balliberális jogszociológusnak az, hogy a bírói függetlenség felszámolásának az a jelenség a legfőbb bizonyítéka, hogy a bírók a „jogszabályok szövege mögé menekülnek”, a hatályos jogszabályok szöveg szerinti értelme alapján hozzák meg döntéseiket.

A kívánatos és független ítélkezés ugyanis a Fleck által berendezett jogállamban az lenne, ha a bírók a nem definiált demokratikus elvek, uniós értékek stb. összefüggésében átértékelnék és azoknak így önálló értelmezést adva alkalmaznák a jogszabályokat.

A koncepció szerint kizárólag ezzel valósulhat meg a bírói hatalmi ág autonómiája, mert így a bírók saját belátásuk szerint adnának értelmet annak, hogy mi „a közjó, a közérdek és az ehhez kapcsolt elemek, milyen terjedelmet kapnak a szabadságok”, nem kötné őket a törvényhozó szándéka. Fleck bánatára jelenleg ez a bírói aktivitás nem jellemző általánosan, néhány kivételtől eltekintve az értelmezést a bíróságok önként alárendelik a jogszabályok szövegének és a jogalkotói szándékoknak, ami szerinte a bírói függetlenség hiányát mutatja. Pedig az olyan autoriter rezsimek, mint a választók akaratából harmadik alkalommal kétharmados megbízással rendelkező Fidesz–KDNP-kormányzás „primitív társadalomképpel rendelkeznek”, éppen ezért kár az, hogy „különös és ritka” az olyan dicséretes bírói erőfeszítés, amely „nem követi ezt”. Megítélése szerint a bírói hatalom ilyen önfeladása olyan belső önkorlátozás, ami szintén az autoriter hatalmi környezetből fakad.

A magyar választók által kétharmados felhatalmazással támogatott „primitív társadalomképet” szolgáló, a kereszténydemokrata elvekre helyezett államberendezkedésre vonatkozóan Fleck végül eljutott ehhez a végtelenül aljas kijelentéshez:

„Ha egy kelet-európai autokrata beszél keresztény államról, akkor annak itt kirekesztő tartalma van, köznapi értelme szerint: nem zsidó. […] Ha egy kelet-európai mondja azt, hogy liberális hegemónia van, akkor nem azt érti azalatt, hogy ki kell ellensúlyozni a politikai erőviszonyokat és kezelni kell a neoliberális kapitalizmus következményeit, hanem azt, hogy liberális zsidó uralom van, és ezt meg kell szüntetni.”

Ebben a rendszerben az olyan ritka esetek, amikor mégis Fleck jogállami ízlésének megfelelő bírósági döntések születnek, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy politikai befolyástól mentes az ítélkezés. Hiszen a helyzet olyan most Magyarországon, ami szerinte ezzel a szituációval azonosítható: „A szakirodalomban gyakran említik példaként egy német SA-s tiszt feleségét. A férjet politikai okokból végezték ki a nácik, de aztán az özvegy sikerrel perelt életjáradékért a hitleri Németországban. Attól viszont, hogy született egy ilyen ítélet, még senki sem gondolhatja, hogy a náci igaz­ságszolgáltatás független lett volna. Ugyanezek a bíróságok szintén a törvények náci értelmezése alapján fosztottak meg zsidó származású állampolgárokat minden joguktól.” Értjük a beteges párhuzamot, ugye?

A baloldali „jogtudós” azzal a hamis diagnózissal igyekezett provokálni a bírókat, hogy a jogszabályok átértelmezéséről való lemondásukkal asszisztálnak egy primitív társadalomképre épülő, lényegét tekintve keresztény értékrendű (tehát antiszemita, sőt náci) hatalmi berendezkedés működtetéséhez. Végső soron azt kérte számon a bírói hatalmon, hogy miért nem él vissza szisztematikusan a jogszabály-értelmezési hatáskörével az eredeti jogalkotási szándékok érvényesülésének kárára, és ezzel miért nem vonja magához a tényleges politikai hatalmat.

Az a tény, hogy Fleck Zoltán beszámíthatatlan elképzelései nem valósultak meg, önmagában megnyugtató bizonyítéka a jogállam szilárd működésének.

A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász

(A borítóképen Fleck Zoltán egyetemi tanár Szabó Máté, az állampolgári jogok akkori országgyűlési biztosa Emberi jogok – alapvető jogok? Esélyek és veszélyek az ombudsman szemével című új könyve és egy korábbi kötetének bemutatóján az Országgyűlési Biztos Hivatalában, Budapesten, 2011. nocember 21-én. Fotó: MTI/Földi Imre)