Bár oltásellenes kampánya hevében a baloldal picit elfeledkezett saját víziójának felerősítéséről és finomhangolásáról, attól azért nem kell tartanunk, hogy vonalvezető nélkül maradnánk – már ami a szakértők és elemzők által megjósolt, „küszöbönálló” kormányváltás utáni időszakot illeti. A helyzet azonban korántsem ad okot bájos mosolyra: nem pusztán azért, mert a düh és a döbbenet vegyes érzése fut át valamennyi jobboldali lelkén, mikor arra gondol, hogy „ezek” megint visszajöhetnek. Nem. Nem holmi parciális csoportérdekről van itt pusztán szó, hanem arról, hogy a baloldal politikai rablóbáróinak újabb ámokfutásába az ország belepusztulna és elveszítené stratégiai autonómiáját.
Jelen pillanatban természetesen és mindenekelőtt a járvány megfékezése és a lakosság megfelelő átoltottsági szintjének elérése az elsődleges cél – bármennyire is szeretné ezt megakadályozni a mostanra már meggyógyult náciktól a múltjukat lenyelni igyekvő posztkommunistákig érő, de mégis bámulatosan egyhangú lidérckommandó. De mindemellett érdemes számba venni a hol rettentő akusztikával, hol sundám-bundám módon, hol viszont dogmatikus fellengzősséggel előadott terveket arról, hogyan is nézne ki az az „Új Magyarország”, melyet a szocialisták egyszer már 2006-ban meg(rém)álmodtak, és amely szlogent a Momentum most újra leporolta.
Földönfutók lesztek!
Talán az a kevésbé érdekfeszítő, mit tervez a baloldal politikai ellenségeivel: egyfelől azért, mert ez sokak szemében a „politikai elitek” közötti harc „szokásos” része, másfelől – ami groteszk módon megerősíti ennek „szokásos” voltát – pedig valóban a korábbról jól ismert kommunista tempóval állunk szemben. A Lukács György és Szamuely Tibor közötti kapcsolódási pontok mozgástörvényeit újrahasznosítva a „szellemi front” már elkezdte az elméleti alapozást, hogyan is lehetne felfüggeszteni majd kis időre a jogállamiságot, feles többséggel átírni kétharmados jogszabályokat, míg rendet tesznek az elvtársak a nagy burzsoá zűrzavarban.
És nem meglepő módon erre csatlakoztak rá a komisszárok, keretlegények, bemutatva, hogyan is kell majd szabad folyást engedni az indulatoknak. A dialektikus materializmus szükségszerűségei szerint ugye a mennyiségi változások előbb-utóbb átcsapnak „minőségibe”, és ennek jegyében irányozza elő „fideszes pártkatonák földönfutóvá tételét” Gyurcsány Ferenc; erre bazírozva „farigcsálná” a jogot igazsággá Jakab Péter; így alkalmazna „ruandai módszereket” a számára nem szimpatikus újságírókkal szemben Vadai Ágnes – és igen, ilyen alapon deklarálja jó előre a volt miniszterelnök, hogy „maguknak nem lesz kegyelem”. Mondom, nincs ebben a bolsevik lavórvagánykodásban semmi újszerű – hacsak nem az, hogy a „jogállamiság barátai” (ahogy nevezik magukat uniós fórumokon) számára a demokratikus játékszabályok nem mérvadók, azok folyamatos emlegetése pusztán manipulációs célokat szolgál.
