Régvolt újpesti futballbravúrokról merengtünk öreg barátommal valamelyik este. Zák Lajos a kerület szülötte, már kisiskolás korában a Megyeri úti pályára járt a liláknak drukkolni, gólért visítozni. Ma is Újpesten él. Betéve fújja a régi csapatok összeállítását Zsengelléréktől Szusza Ferencen át Várhidiékig, még a becenevekre is pontosan emlékszik: Győrvári Jocó, Pataki Latya, Borsányi Sunyi, Rajna Rozoga, Fazekas Kapa…
– Újpesti gyerekek voltak mind – magyarázta –, itt születtek, itt éltek a kerületben. Hol is focizhattak volna máshol, mint a megyeri pályán?
Nem nosztalgiázással kezdtük a tereferét, ellenkezőleg. Azon bosszankodtunk, hogy ma már mutatóban is alig akad magyar játékos a mi lila-fehér csapatunkban. Nemhogy újpesti, egyáltalán magyar… A magyar nemzeti bajnokságban! Milyen világ ez, dühöngött Lajos, aki egyébként – éppen emiatt – már hosszú évek óta nem jár ki a meccsekre. Az sem vigasztalta, amikor magyarázni kezdtem, hogy a többieknél, a riválisoknál is hasonló a helyzet.
Persze engem is végtelenül bosszant ez az internacionalista „nemzeti” bajnokság. Akadt olyan meccs a múltkor, hogy a két csapatban összesen tizenhét külföldi futballista játszott. Huszonkettőből tizenhét. Elképesztő! Meg is írtam a lapban: valaki szólhatna végre fölkent futballvezéreinknek, hogy ne hozzanak már több külföldit a magyar első osztályba, mert nemcsak a csapatok, de a hócipőnk is tele van velük. Nem rasszizmus ez, de a szurkolónak tényleg bedagad a feje a sok szerecsen, arab, szingaléz meg vizigót focista láttán. Nem a bőrszínükkel, a vallásukkal vagy a nyelvükkel van baj, de ez itt mégiscsak a mi nemzeti bajnokságunk, álljon meg a menet! Ez nem magyarkodás, pusztán logika.
Beszédes a vonatkozó statisztika is, az NB I-es játékosok nagyjából harmada külföldről érkezik. Főképp azok, akik máshol nem kapnak játéklehetőséget vagy egyszerűen nem keresnének annyi pénzt, mint nálunk… A mostani első osztályban csaknem százötven külföldi játszik, a legtöbb a Fradiban, Újpesten, Fehérváron, Kisvárdán. Megjegyzem, a sok külföldi szerepeltetése nemhogy segít, inkább ront a magyar labdarúgás állapotán, a válogatotthoz meg semmit nem ad hozzá az internacionalista brigád, amelyet főképpen másod-, harmadosztályú futballisták alkotnak. Eközben a hazai fiatalok alig jutnak szóhoz az élvonalban, ezt még a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke is nehezményezte nemrég.
Rég örültem annyira hazai NB I-es futballeredménynek, mint jó múltkor, amikor a Paks 3-0-ra legyőzte a Kisvárdát. Nyert a (mindig) tizenegy magyarral felálló Paks a brazil, szerb, horvát, cseh, bolgár, román és fehérorosz játékosokkal pályára lépő másik „magyar”, a Kisvárda ellen, amely – talán kényszerből? – két magyar futballistát is szerepeltetett.
Beleolvastam a másik oldal érveibe is. A bajnok Ferencvárosnál, ahol jelenleg tizenkilenc légiós szerepel, azt mondják, kevés olyan magyar játékos van, aki erősítést jelentene nemzetközi szinten, ráadásul értük sokszor irreális összegeket kérnek idehaza, külföldi labdarúgót reálisabb áron lehet szerezni. Az NB I többi csapatánál is a magyar focisták túl magas fizetési igényeire panaszkodnak, egy részük egyszerűen megfizethetetlen. Ez sem normális.
Lajos barátom mindenesetre azt mondja, ha rajta múlna, ő bizony kirázná a nadrágjából azt az embert, aki annak idején engedélyezte ezt az egész internacionalista cirkuszt a magyar nemzeti bajnokságban. Jó, jó, ismerjük a vonatkozó rendelkezéseket a mindenféle uniós szabályozásról, a szabad munkaerő-áramlásról, csakhogy a nagyközönség fütyül erre, és joggal. Változtassák meg a degenerált szabályokat, füstölgött öreg barátom.
Szenvedélyes nosztalgiázásunk belenyúlt a hosszú nyári estébe. Már indultam volna haza, amikor Lajos váratlanul lecsendesedve megfogta a vállam. – Ugye, tudod, hogy hová szórtuk Török Gabi kapus hamvait? – kérdezte, majd választ sem várva folytatta. – A nagy pálya Megyeri út felé eső kapuja mögé, ahogyan ő kérte halála előtt. Gábor is újpesti volt. Igazi.
Ez talán végszónak is jó.
(Borítókép forrása: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre)
