Rég örültem annyira hazai NB I-es futballeredménynek, mint jó múltkor, amikor a Paks 3-0-ra legyőzte a Kisvárdát. Nyert a (mindig) tizenegy magyarral felálló Paks a brazil, szerb, horvát, cseh, bolgár, román és fehérorosz játékosokkal pályára lépő másik „magyar”, a Kisvárda ellen, amely – talán kényszerből? – két magyar futballistát is szerepeltetett.
Beleolvastam a másik oldal érveibe is. A bajnok Ferencvárosnál, ahol jelenleg tizenkilenc légiós szerepel, azt mondják, kevés olyan magyar játékos van, aki erősítést jelentene nemzetközi szinten, ráadásul értük sokszor irreális összegeket kérnek idehaza, külföldi labdarúgót reálisabb áron lehet szerezni. Az NB I többi csapatánál is a magyar focisták túl magas fizetési igényeire panaszkodnak, egy részük egyszerűen megfizethetetlen. Ez sem normális.
Lajos barátom mindenesetre azt mondja, ha rajta múlna, ő bizony kirázná a nadrágjából azt az embert, aki annak idején engedélyezte ezt az egész internacionalista cirkuszt a magyar nemzeti bajnokságban. Jó, jó, ismerjük a vonatkozó rendelkezéseket a mindenféle uniós szabályozásról, a szabad munkaerő-áramlásról, csakhogy a nagyközönség fütyül erre, és joggal. Változtassák meg a degenerált szabályokat, füstölgött öreg barátom.
Szenvedélyes nosztalgiázásunk belenyúlt a hosszú nyári estébe. Már indultam volna haza, amikor Lajos váratlanul lecsendesedve megfogta a vállam. – Ugye, tudod, hogy hová szórtuk Török Gabi kapus hamvait? – kérdezte, majd választ sem várva folytatta. – A nagy pálya Megyeri út felé eső kapuja mögé, ahogyan ő kérte halála előtt. Gábor is újpesti volt. Igazi.
Ez talán végszónak is jó.
(Borítókép forrása: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre)
