időjárás 11°C Vendel 2021. October 20.
logo
Angliai tapasztalataim a hivatalos liberális dogma ellenkezőjét bizonyítják

Az elfogadáspártiság csak üres blabla

Ritó Szabolcs
2021.09.23. 09:00 2021.09.23. 11:17
Az elfogadáspártiság csak üres blabla

A haladó pökhendiség mindig talál alkalmat, hogy bizonygassa saját erkölcsi felsőbbrendűségét. Nem kell nagyon távolra tekinteni, hiszen néhány hete rendezték a futball-világbajnokság Anglia és Magyarország közötti selejtezőmérkőzését, amely újabb apropót szolgáltatott a haladó Nyugatnak, hogy beletörölje a lábát egy keleti országba. Mindenki által ismert, hogy a magyar válogatott gyászos eredményét még hatványára emelte a brit sajtóvisszhang. A szigetország médiájában a kisebb magyar szurkolói csoport a mérkőzésen tapasztalt magatartása általános véleményként jelent meg Magyarországról: Anglia–Rasszisták 4-0 – írták, majd Boris Johnson, az Egyesült Királyság miniszterelnöke is hasonló véleményt formált. 

Szokták mondani, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az angolok pedig – bár a selejtezőn mutatott teljesítményük alapján nem szorulnak rá – a rasszista bélyeget is arra használták, hogy a Világbajnokság megrendezéséért felelős FIFA-nál büntetést harcoljanak ki a magyar válogatottal szemben. Majd eltelt néhány nap és, érdekes módon, az 1-1-es döntetlennel végződő lengyel–angol mérkőzésen is rasszista megnyilvánulásokat tapasztalt egy brit játékos, a FIFA pedig vizsgálatot indított.

Szeretem az angol humort, de háromévnyi angliai tartózkodás után nem érzem viccesnek, hogy éppen ők beszélnek az elfogadásról. A britek nyilvánvalóan vergődnek. Egyrészt a nemzeti bűntudatukon próbálnak enyhíteni, másrészt elkennék azt a mocskot, amelyet az angol szurkolók műveltek az Európa-bajnokság döntője alatt. Bár nagyon szeretnék, mégsem felejthetjük el, hogy a londoni Wembley-ben rendezett mérkőzésen a szurkolóik kifütyülték az olasz himnuszt, csapatuk veresége után rendbontás tört ki, a játékidő hosszabbítását követő büntetőpárbajban hibázó fekete bőrű brit játékosokat pedig leniggerezték. Érdemes azt is felidézni, hogy éppen az angolok voltak azok, akik élen jártak a rabszolgatartásban, kontinenseket és országokat igáztak le, majd zsákmányoltak ki, valamint Amerika meghódítása során hozzájárultak a kontinens őslakosainak kiirtásához. A magam részéről pedig, amikor ilyen képmutató és álszent megnyilvánulást tapasztalok a nyugati haladóktól, nemcsak a történelem dereng fel emlékeimben, de a saját angliai tapasztalataim is.

Először 2012 augusztusában mentem ki az Egyesült Királyságba. Egy húszezres közép-angliai városban, Spaldingben (Lincoln­shire) kezdtünk dolgozni a barátaimmal. Már az első napon megtapasztaltuk a vendégszeretetet, amikor a belváros felé sétáltunk és magyarul beszélgettünk. Az egyik helyi kocsma mellett elhaladva egy nő meghallotta, hogy nem angolok vagyunk, és őrjöngve jött oda, hogy takarodjunk haza és mit képzelünk magunkról. Különösebben ártani nem tudott, de abban segítségünkre volt, hogy rögtön megtaláljuk a helyünket a társadalmi ranglétrán.

Az egyik helyi munkaerő-közvetítőn keresztül egy gyárban kaptunk munkát. Személy szerint meglepett, amikor a regisztrációs íven kötelező volt megadni az etnikai hovatartozásunkat. Bőrszínre pontosan: fehér, fekete, ázsiai, valamint ezeknek a részletes bontását, miszerint UK, tengerentúli vagy kelet-európai. Amikor utánaolvastam, azt írták, hogy ez a pozitív diszkriminációt szolgálja, számomra azonban olyan érzés társult hozzá, mintha minőségkategóriákba soroltak volna. A későbbi évek során több hasonló munkaerő-közvetítőnél is dolgoztam, az etnikai hovatartozás megjelölése pedig mindenhol kötelező volt.

Az első, a származásomat érintő meglepetés 2013 tavaszán ért. Az időjárás tette látványossá azt a különbséget, amiből kiderült, hogy nem vagyok angol. Az esti műszakok végén a számomra hűvös időben kabátban mentem haza, míg az angolok tíz Celsius-fokig pólóban, legfeljebb pulcsiban jártak. Gyalogosan közlekedtem, így minden tavaszi este megtapasztalhattam az angol elfogadást. Autók lassítottak le mellettem, és az ablakon keresztül rám ordítottak: „Köcsög lengyel!” A jelzők változatosak és durvák voltak, ha pedig erre nem kaptam fel a fejem, megdobáltak bármivel, ami az autóban a kezük ügyébe akadt. 

Hasonlóan kellemes élményekkel gazdagodtam Észak-Angliában. 2014 második felében St. Helens (Merseyside) városában éltem, amely egy százezres nagyváros, ahol az egyik nagy brit üzletlánc raktárában dolgoztam. Ott is megesett, hogy hazafelé menet megkaptam a „Köcsög lengyel!” jelzőt, egy alkalommal pedig, amikor három magyar kollégámmal hazafelé buszoztunk és az anyanyelvünkön beszélgettünk, odaült hozzánk egy ötvenes férfi a kisfiával. Megosztotta velünk a gondolatait, amely szerint mi, köcsög lengyelek, elvettük a munkájukat és takarodjunk haza. Próbáltuk elmagyarázni neki, hogy nem vagyunk lengyelek, illetve ő is bármelyik cégnél elhelyezkedhet, de az ilyen lényegtelen körülmények az elfogadó britet nem érdekelték. Később az egyik magyar kollégám elvégzett egy sofőrtanfolyamot, amivel stabil állást szerzett a helyi közlekedési vállalatnál. Azonban amióta a helyi fiatalok megtudták, hogy nem angol, rendszeresen megdobálják és leköpik – az elfogadás jegyében.

Bár a korábban felsorolt atrocitások az angol munkásosztály tagjaitól érkeztek, az angol középosztály sem bizonyult különbnek. Azonban ők már nem közvetlenül, hanem az előzetes rostálás alapján távolították el a nem kívánatos elemeket. 2013–2014-ben Guernsey mellett dolgoztunk egy kisebb szigeten, ahol a hotel, az étterem és a kocsma mindennapi teendőit láttuk el egy nyolcvan fős stábban. A személyzet nagyjából fele brit és fele külföldi volt, ahol személyes konfliktusokat nem tapasztaltam. Később azonban az egyik barátom hívta fel figyelmemet arra, hogy sem a stábban, sem a hotel vendégkörében, sem pedig Guernsey-ben nem voltak feketék vagy ázsiaiak. A legegzotikusabb személyzeti tagok a spanyolok voltak, ám belőlük sem volt túl sok. Úgy tűnt, hogy a környéken nem igazán rajongtak a fehértől eltérő bőrszínért. Nyilvánvaló módon ez sosem volt kimondva, azonban a munkaerő-kölcsönzésnél tapasztalt etnikai paraméterek megadásával tökéletesen lehetett „pozitívan” diszkriminálni.

Később, 2016–2017-ben kilenc hónapig éltem és dolgoztam Londonban is. A nagyjából tízmilliós lélekszámú metropoliszban a lakosság túlnyomó többsége bevándorló. A volt brit gyarmatokról betelepülő pakisztáni és indiai lakosság jelenléte több mint szembetűnő. Az Európai Unió 2004-es keleti bővítését követően pedig jelentős számú kelet-európai munkavállaló jelent meg. Az őket ért megkülönböztetést nem rasszizmusnak nevezik, hanem idegengyűlöletnek, amely a brit lakosság természetes félelméből fakad, hiszen jogosan érzik úgy, hogy a betelepülő külföldiek elveszik tőlük a munkát. Ugyanakkor ezen a ponton megjegyzem: amikor egy brit állampolgár kétkezi munkára adja a fejét valamely cégnél, könnyebben kap szerződést és jut előre a ranglétrán. 

A külföldiek számára javarészt a munkaerő-kölcsönzős opciók maradnak, amelynek köszönhetően amíg egy angol főállású a heti fizetését három-négy nap munkával keresi meg, ugyanazért az összegért a munkaerő-kölcsönzős dolgozó öt-hat napot fog dolgozni kevesebb pihenőnappal. Az angolok mégis azért engedték a kelet-európaiak bevándorlását, mert jól dolgozunk és betöltjük az igásállat szerepét. Kevesebb pénzért, több munkával, mégis a legtöbben a kétezres évek első tizenöt évében elérhették az angol munkásosztály létbiztonságát, aki pedig végül mégis hazatért, képes volt valamilyen tulajdon formájában megmutatni a külföldön töltött időszak eredményét.

Valószínűleg a kelet-európaiak jelenléte is hozzájárulhatott a brexithez egy olyan országban, amely magát éppen a tolerancia, az elfogadás és az egyenlő bánásmód netovábbjaként igyekszik beállítani. Természetesen az Egyesült Királyság egyáltalán nem lóg ki a nyugat-európai bigott országok sorából, akik most lelkesen küzdenek a rasszizmus ellen.

Ismerve azonban a standard brit mentalitást, miszerint mást mondanak, mint amit tesznek, egyáltalán nem lepődnék meg, ha nem a feketék iránt érzett tisztelet miatt térdepelnének a focimeccsek előtt, hanem azért, hogy a Black Lives Matter mozgalom ne pusztítson tovább. Mellesleg a walesi, az angol, a skót és az ír is képes egymásnak ugrani például egy válogatott focimeccsen és a másik fajtáját szidni, pedig nekik még közös nyelvük is van, nem úgy, mint a lenézett Kelet-Közép-Európának.

Ezért is tűnik izzadságszagú erőlködésnek, hogy a média minden létező platformján, valamint a közösségi élet minden létező szegmensében a kötelező elfogadást, érzékenyítést és egyenlőséget harsogják a nyugatosok, de a hétköznapokban ők a legelőítéletesebbek, a legkevésbé toleránsak mások iránt, és pontosan ők azok, akik rögtön kirekesztik a más véleményen lévőket.

(A borítóképen az angol csapat játékosai letérdelnek a labdarúgó világbajnoki selejtezők 4. fordulójában játszott Magyarország–Anglia mérkőzés előtt a Puskás Arénában 2021. szeptember 2-án. Fotó: MTI/Illyés Tibor)