A kölni egyetemi klinikán 1997-ben első ízben történt egyidejű hasnyálmirigy- és vesetranszplantáció. A gazdasági igazgató a nagy esemény másnapján írásban kért magyarázatot arra, hogy ki engedélyezte (természetesen gazdasági részről) a beavatkozást és mennyibe került. Ahelyett, hogy büszkék lettek volna a kiemelkedő sebészi teljesítményre és arra, hogy egy ember életét megmentik, arrogáns felelősségre vonás volt a reakció.

Polarizálódott az orvoslás, ezért ellentéteket látunk: humanitás és gazdaságosság, emberi odafordulás és versenykényszer, empátia és gazdasági törvényszerűségek, a betegek érdekét szolgáló gyógyítás és nyereségre való törekvés. Nem kellene valahol a gazdaságosságnak és a versenynek határt szabni ott, ahol az emberek egészségéről van szó?

Egy német újságíró az Egyesült Államokban a Georgetown Egyetemi Klinika sürgősségi felvételére került hasi panaszokkal. A féregnyúlványt eltávolító orvosnő másnap közölte, hajlandók őt három napra betegnek kiírni, mielőtt visszatérne munkájához. Amikor elmondta, hogy ezzel a betegséggel Németországban két hétre betegállományba vennék, az orvosnő csak csóválta a fejét. Amikor az újságíró a műtét utáni második napot is a kórházban akarta tölteni, az volt a válasz: ez nem szálloda!

Nyugaton ma már sok egészségügyi intézmény élén menedzser áll, ő határozza meg a kórház arculatát, amelyen belül piaci egységek alakulnak, és az egészségügyből gazdasági ágazat lesz. Egyesek szerint távlatokban nézve a beteg fogalma megszűnik, helyette „health care consumer”, azaz egészségügyi fogyasztó lesz. A beteget ma nevezik betegséghordozónak is, akinek piaci értéke van. A kórházigazgató főorvosok szerepe többnyire protokolláris, pénzügyi döntéseik erősen beszűkültek. Eltűnőben vannak a korábbi fehér köpenyes vezetők, helyettük megszülettek az új kor bálványai, akik köpeny és fonendoszkóp helyett csíkos öltönyben és számítógéppel szaladgálnak. A gazdasági szereplők arroganciájára Németországban hírhedtté vált a kijelentés: „Ön csak arra koncentráljon, hogy a fonalat kellő hosszúságúra vágja, a többi a mi dolgunk.”

Az üzleti irányultság háttérbe szorításával az orvosé kell hogy legyen az utolsó szó. Az Orvosok Világszövetsége kimondja, hogy az etikát a gazdasági törvények elé kell helyezni. A gazdasági szakemberek feladata az, hogy bennünket, orvosokat segítsenek abban, hogy a gyógyítás finanszírozható legyen. Egy felmérés szerint háromszáz amerikai kórház adatai alapján az orvosok által vezetett kórházak 25 százalékkal eredményesebbek voltak azokkal szemben, ahol menedzser-igazgató állt az intézmény élén. Jelenleg az orvos (a korábbi „félisten fehérben” analógiájára) vagy félkegyelmű fehérben, vagy az ökonómia rabszolgája.

Érthetetlen számomra, hogy olyan nem orvosi képzettségű (vagy ha igen, kapcsolatát a betegekkel rég elvesztett) úgymond szakértők szólnak bele nagy kihatású, különleges ismereteket igénylő egészségügyi kérdésekbe, amelyek a betegekre nézve sorsdöntők. A DK egyik „szakértőjének” nincs szakmai világjártassága, így nézetei provinciálisak, a másik pedig adminisztratív, jelenleg az orvoslástól idegen területen, polgármesterként tesz kinyilatkoztatásokat. Ők nem álltak a betegek ágyánál, nem látták őket szenvedni, nekik nem kellett műtét közben dönteniük.

Kétségtelen, hogy a privát egészségügynek is megvan a létjogosultsága, de nem szabad elfelejteni: az ellátás szakmaiságában a két biztosítási forma között nincs és etikailag nem is megengedett a minőségi különbség! (Az ott dolgozó orvosok is a közellátásból jöttek, sőt részben ma is ott dolgoznak.) A többletet a kényelmi tényezők jelentik. Az üzleti szellemű intézményeknél viszont fennáll akár a „túlápolás“ veszélye (felesleges, de pénzt hozó vizsgálatok, nem feltétlenül szükséges beavatkozások stb.), valamint az a körülmény, hogy szövődmény esetén a beteget állami kórházba kell áthelyezni. Alapfeltétel (lenne) tehát a magánintézmények működésének és a közellátással való viszonyának szigorú szabályozása. A következő ciklusban a jelenlegi kormányra várna ezek kidolgozása. Egy esetleges kormányváltás után – a nyilatkozatokból ez egyértelműen kitűnik – túlsúlyba kerülne a magánellátás és az ezzel párhuzamos drasztikus kórházleépítés, ami végzetes romlásba sodorná az egészségügyet.

A kötelező biztosítottak egyéni igényeinek kielégítésére ma is megvan a lehetőség: kiegészítő biztosítás kötése. Ha folytatódhatnának a megindult állami egészségügyi beruházások, adott lenne a közellátottak egyre magasabb szintű ellátása. A jelenlegi járványhelyzet a legjobb érv az állami intézmények mellett. A pandémia leküzdése csak központi szervezéssel, széles tömegek bevonásával lehetséges, ami még a gazdag Németországban sem történt olyan zökkenőmentesen, mint Magyarországon.

Végül egy utolsó érv a nem haszonelvű és magas szintű állami ellátás mellett: csak itt van lehetőség a daganatos betegek kezelésére, a súlyos és életmentő műtétek elvégzésére, a transzplantációs beavatkozásokra, valamint az intenzív betegellátásra. Az áprilisi választáskor alapvető kérdés lesz az egészségügyben is: ahogyan ma gondolkodunk, az meghatározza a jövőnket.

A szerző orvos (Németország)

Borítókép: Jenei Zoltán, az Országos Kórházi Főigazgatóság főigazgatója, Kossa György, a Gróf Tisza István Debreceni Egyetemért Alapítvány kuratóriumi elnöke, Szilvássy Zoltán, a Debreceni Egyetem rektora, Szabó Zoltán, a Debreceni Egyetem Klinikai Központ elnöke és Papp Mária, a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Gasztroenterológiai Klinikájának igazgatója (b-j) a Klinikai Központ Gasztroenterológiai Klinikájának átadásán 2022. január 27-án (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)