József Attila írta költészetünk egyik legnagyobb versében, az Eszméletben:
„Én fölnéztem az est alól / az egek fogaskerekére – / csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a mult szövőszéke / és megint fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / s láttam, a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol.”
Tényleg fölfeslik.
És tényleg mindig.
S hogy mi ma a törvény?
Erről kérdezzük meg Aldous Huxley-t, aki így felel:
A tudatosság – az általános vagy az azonnali, elkülönítő jellegű tudatosság legfőbb akadálya a neurózis.
A neurózis egyik aspektusa az élet egyetlen területére való fixációként is meghatározható. A világot egy torzító lencsén keresztül szemléljük, ami ezzel szorosan összefonódva azt is eredményezi, hogy képtelenek vagyunk az életet tágabb összefüggéseiben látni, valamint azt is, hogy nem érzékeljük reálisan, mi történik körülöttünk. […] A tudatosság másik igen gyakran előforduló akadálya az egyfajta rosszul alkalmazott intellektualizmus. Ez a fajta intellektualizmus a szavakat és fogalmakat valahogy fontosabbnak tartja az aktuális történéseknél és dolgoknál. Goncourt naplójában nagyon mulatságos történetet olvashatunk egy igen kiváló férfiúról, aki ebben az intellektualizmusban szenvedett. A tizenkilencedig századi nagy francia tudós, Ernest Renan imádott az esztétikáról beszélgetni, és hosszasan tudott szónokolni a gyönyörű, az igaz és a többi mibenlétéről. Egy ilyen alkalommal Edmond Goncourt félbeszakította, és ezt kérdezte tőle: »Milyen színű a tapéta az ebédlőd falán?« Renannak fogalma sem volt. Nyilvánvalóan semmi tényszerű alapja sem volt annak, hogy a szépségről beszélhessen, és a szóhalmazok forgatásánál nem is jutott tovább. A szépség tapasztalatának egyetlen formája, az azonnali megtapasztalás, távol maradt tőle.
Ugye, mennyire izgalmas? Mennyire ismerős?
Ma akármikor pillantunk szerteszéjjel, csupa-csupa Ernest Renan forgat szóhalmazokat Lengyelországról és Magyarországról. Leginkább a lengyelországi és magyarországi demokráciáról és jogállamiságról, újabban különösen a jogállamiságról, ugyanis a demokráciát éppen most cserélik le erre a szóhalmazforgatók, mert ez a „jogállam” duma teljességgel megfoghatatlan és értelmezhetetlen. Szóhalmaz. Amit forgatnak.
De a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.
Most például jött Andrej Nosko, aki a CEU-n végzett – sőt! Doktorált! – politikatudományból, vagyis a legautentikusabb helyen szívta magába a szóhalmazok forgatásának (semmitmondásnak) tudományát. Majd az így megszerzett tudásával egyenes útja vezetett Soros alapítványához, az Open Societyhez, ahol divízióvezetőként osztotta a pénzt. Közbevetés: Karl Raimund Popper, bécsi filozófus 1945-ben jelentette meg főművét Nyitott társadalom címmel, Soros saját bevallása szerint ennek a hatása alá került, és azóta is képtelen szabadulni, tőzsdespekulációi, pénzintézetek és országok tönkretételei és egyéb gazemberségei után mindig ide tér vissza, a Nyitott társadalomhoz, ahol végre szeretettel tud gondolni önmagára.
Nosko amúgy ma a PILnet igazgatója Budapesten, és meg sem próbálok úgy tenni, mintha lenne halvány fogalmam róla, mi az.
És teljesen mindegy is.
A lényeg ugyanis, hogy ez a mi Nosko barátunk nekifogott fölfejteni a törvény szövedékét. Egy pillanatra nem figyelt oda, vagy valamilyen rejtélyes oknál fogva egy pillanatra megszállta a szentlélek (ez utóbbira fogadnék kisebb tételben), és elkezdett igazat beszélni.
Így például elmondta, hogy Lengyelországot és Magyarországot minden valós érv nélkül állítja pellengérre a nyugati média – és azért tegyük hozzá: a sok idióta gazember ott Brüsszelben meg Washingtonban.
Nosko elmondja, a magyar kormány népszerűségének okait nem látják, s ez nem is annyira érdekes, de fogalmuk sincsen semmiről, és leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy hazudjanak a kormány valós társadalmi megítéléséről, valódi népszerűségéről.
Az európai média színvonala „lesüllyedt” az utóbbi időben – mondja Nosko –, ez is egyik oka a Lengyelországról és Magyarországról festett torz képnek.
Mi persze tegyük hozzá, Nosko „igazságbeszédében” ez (is) hazugság, ugyanis
1.: Az európai média színvonala időtlen idők óta a pöcegödör alján van.
2.: Az európai „fősodratú” (vagyis libsi-balos, anarchista, progresszív) média (meg az amerikai, szóval a komplett nyugati média) lényegét a Született gyilkosokban foglalja össze Mickey Knox (Woody Harrelson), méghozzá egyetlenegy, ám annál tökéletesebb szóval (nyoma sincs szóhalmazok forgatásának). Ez a szó: „médiag…ci”. (Rendező: Oliver Stone.)
Na, ezek írják a cikkeket Lengyelországról és Magyarországról, a velük egylényegű brüsszeli meg washingtoni „politikusok” segítségével, támogatásával és jóváhagyásával.
3.: Ha a médiag…cikkel egylényegű libsi-balos, anarchista, progresszív politikai oldal kerülne hatalomra, ugyanez a média 24 óra alatt átállna Lengyelország és Magyarország ajnározására, ugyanis azonnal helyreállna a szóhalmazok forgatására pozitív módon alkalmas világ(uk).
De nézzünk még egy idézetet Noskótól:
Ezt saját tapasztalataim alapján mondom, mivel ismertem több korábbi tudósítót, akik sem beszélni, sem olvasni nem tudtak magyarul. Ezért a többségük másodlagos forrásokra tud csak támaszkodni. Ezek a másodlagos források pedig ugyancsak erősen torzítanak, egyebek mellett a magyar kormány legitimitásával kapcsolatban. Így például jellemzően nem említik meg, hogy a magyar kabinet ténylegesen nagy népszerűségnek örvend a társadalom jelentős része körében. Ehelyett például azt írják, hogy a kormány a szabadság korlátozásával tartja fenn a hatalmát.
Hogy? Na de hogy?
Jellemzően nem említik meg, hogy a magyar kabinet ténylegesen nagy népszerűségnek örvend a társadalom jelentős része körében. Ehelyett például azt írják, hogy a kormány a szabadság korlátozásával tartja fenn a hatalmát.
Értik már, ezt a fene nagy, elkeserítő „orbáni diktatúrát”?
De mindegy is. Minden magára valamit is adó, a valósággal, igazsággal, szabadsággal, demokráciával, jogállammal és normalitással legalább felületes viszonyt ápoló ember tisztában azzal, hogy kicsodák ezek, és mit, miért hazudoznak összevissza.
És mégis nagyon fontos, hogy időről időre érkezik egy-egy ilyen Nosko, vagy Carolina Punset (volt európai parlamenti képviselő, aki nagyjából ugyanezeket mondta el a minap), és elbeszéli mindazt, amit mi naponta elbeszélünk.
Mert így látszik különösen tisztán, a farizeusság éles, megvilágító fényében, hogy a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.
S befejezésül térjünk vissza Huxley-hoz.
A mi korunk szóhalmazok forgatóinak fixációja „boldogságunk”, méginkább „szabadságunk” illúziója, továbbá a végzetesen együgyű, beszűkült jelenidejűség.
Erre fűzi fel a hazai szóhalmazok forgatóinak serege (média- és politikusg…cik) a saját kis különbejáratú fixációját, az akolmeleg és leírhatatlanul ostoba Orbán-gyűlöletet.
Huxley írja:
A gyermekét szoptató arapesh anya folyamatosan suttogja a gyermeke fülébe, hogy »jó, jó« – és miközben ezt mormolgatja, odadörgöli a gyermeket a család kutyájához, disznajához, egy másik családtaghoz vagy egy családon kívüli emberhez, úgyhogy a gyermekben szinte feltételes reflexszerűen alakítja ki a bizalom, a szeretet és a másik ember jóként való elgondolásának érzését.
Ezek a mi szóhalmazforgatóink mást tesznek. Gyermekük nem nagyon van, úgyhogy nem nagyon szoptatnak, disznajuk egészen biztosan nincsen, legfeljebb, ha kutyájuk (gyerek helyett), ezért aztán egy Orbánt jelképező vudubabát dörzsölgetnek egymáshoz, a kutyához, meg idegenekhez, és azt mondogatják, hogy „rossz, rossz”.
Oliver Cromwell a Skót Egyház közgyűléséhez 1650. augusztus 3-án kelt levele egy megjegyzésével zárom a mai alkalmat:
Krisztusra, könyörgöm nektek, fontoljátok meg, tévedhettek.
Nekünk pedig megint igazunk lett. Nosko a bizonyíték.
Borítókép: Andrej Nosko (Forrás: Facebook)
