időjárás 21°C Tiborc , Zsuzsanna 2022. augusztus 11.
logo

Szükséges-e a NATO északi irányú bővítése?

Sümeghi Lóránt
2022.05.20. 09:59
Szükséges-e a NATO északi irányú bővítése?

Nem sokkal azután, hogy háborús összecsapássá eszkalálódott az orosz–ukrán konfliktus, két skandináv és egyben ­uniós tagállam, Svédország és Finnország is jelezte az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) felé csatlakozási szándékát, s a szervezet érdemi fogadókészséggel reagált. Európa jelenlegi háborús kontextusának tükrében aligha okozott meglepetést a történelmi okoknál fogva következetesen semlegességet valló két északi ország NATO-hoz intézett csatlakozási kérelme, kiváltképpen annak ismeretében, hogy Finnországot egy 1340 kilométeres határszakasz választja el Oroszországtól. A napokban Stockholm és Helsinki ez ügyben képviselt határozott álláspontját hűen alátámasztotta a svéd kormányfő, Magdalena Andersson, valamint a finn elnök, Sauli Niinistö által első ízben Nagy-Britanniával közösen aláírt úgynevezett biztonsági biztosítékokról szóló egyezmény, amely szakértők szerint akár a NATO-csatlakozás nulladik pontjaként is értelmezhető.

A két ország kormánya a héten nyújtotta be hivatalos csatlakozási kérelmét, melynek komoly hátszelet biztosított a ­NATO-főtitkárának, Jens Stoltenbergnek nemrég Brüsszelben tett kijelentése, miszerint „a két ország felvétele akár gyorsan meg is valósulhat”. 

De kérdés, hogy a NATO „nyitott ajtók” politikája vajon lehetőséget, a biztonság növelését vagy éppen ellenkezőleg, több kockázatot rejt magában.

Ami a NATO hadi kapacitását illeti, stratégiai értelemben Svédország akár számottevő arányban növelheti a szervezet légi tartalékait, különösen annak fényében, hogy az ország első számú fegyvergyára, a méltán híres Saab már korábban is olyan uniós tagországoknak biztosított Gripen típusú vadászgépeket, mint hazánk, valamint a Cseh Köztársaság. Fontos emellett kiemelni a szintén a Saab gondozásában gyártott AT4-es típusú vállról indítható tankelhárító rakéták nagy tételben lévő elérhetőségét, valamint a svéd hadsereg által jelenleg is használt három Gotland-osztályú tengeralattjáró meglétét is. Utóbbi segítségével a NATO a térség tengereit, valamint öbleit is hatékonyan az ellenőrzése alatt tudná tartani. Finnország esetén a kiemelkedő légvédelmi rendszere, a nagyarányú szárazföldi páncélozott járműállománya, valamint a több százezres tartalékos katonai tábora szintén érdemi bővülést jelentene az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének átfogó haderejét illetően.

Azonban amíg mind a svédek, mind pedig a finnek szemszögéből egy viszonylag logikus kezdeményezésről beszélhetünk, számos, komoly fajsúllyal bíró kérdés merül fel a NATO északi irányú bővítése kapcsán, amelyeknek a nem megfelelő szintű kezelése akár veszélybe is sodorhatja nemcsak Európa, hanem az egész nyugati világunk biztonságát.

A bővülés ellen szóló legaktuálisabb ellenérv furcsamód maga a kezdeményezés indoka, azaz Oroszország. 

Vlagyimir Putyin orosz elnök a két északi ország kérelme kapcsán azonnal reagált, mégpedig érvelése szerint egy effajta kezdeményezés „komoly következményekkel” járna, ennek fényében azt sem zárta ki, hogy nukleáris fegyvereket telepítsen a Lengyelország és Litvánia között található orosz exklávéba, Kalinyingrádba. S bár az Ukrajnával épp háborúban álló oroszok reakciója akár túlzásként is felfogható, a svéd, valamint finn csatlakozási kezdeményezés kapcsán számos, oroszpártisággal nehezen vádolható nyugati szakértő is arra hívta fel a figyelmet, miszerint egy ilyen lépés kifejezetten barátságtalanul hat, egy háborús konfliktus idején akár még hadüzenetként is realizálódhat. Mi több, egyesek az ukránok által folyton-folyvást követelt légtérzár esetéhez hasonlították Stockholm és Helsinki kívánalmainak beteljesítését, amely potenciálisan a harmadik világháború kitöréséhez is vezethetne.

A NATO „nyitott ajtók” fémjelezte politikájában rejlő kockázatot hordozza továbbá magában két, a szervezet alapvető működését érintő kérdés. Egyfelől, Washington szemszögéből a két uniós tagállam felvétele újabb, jelentős kiadásokkal járna tekintettel arra, hogy bár Finnország GDP-arányos költése eléri a NATO által előírt két százalékot, Svédország esetében már egy jóval nagyobb, megközelítőleg egyszázalékos hiány figyelhető meg. Másfelől olyan két ország csatlakozásáról beszélünk, amelyek – szerteágazó okok miatt – alapvetően kívül esnek az Egyesült Államok közvetlen politikai érdekszféráján, ennek értelmében ez a lépés a katonai indokokon túl a politikai lobbi, valamint nyomásgyakorlás szemszögéből sem tűnik az USA által támogatandónak.

Végezetül pedig érdemes megemlíteni, hogy a két ország csatlakozásának kezdeményezése és esetleges sikeressége olyan – egyébként a NATO meghívásos alapú alapszerződésével ellentétes – trendet indíthatna el egyes, még nem NATO-tagországok kapcsán, amely hosszú távon szinte bizonyosan egy Európa, valamint Oroszország között egy elhúzódó politikai konfliktust betonozna be. Mindez pedig nemcsak évtizedes katonai, hanem gazdasági válságok eljövetelét is jelentené, amelyre a koronavírus-világjárvány utáni gazdasági válságból való lassú kilábalás, valamint a jelenleg zajló orosz–ukrán háború fényében egyik félnek sincs szüksége.

A kérdés csupán az, hogy ebben a felfokozott helyzetben képes-e valamennyi NATO-tagország az elvi álláspontját félretenni, és az önmérséklet útján megvonni az újonnan csatlakozni vágyó országok okozta esetleges politikai hullámok mérlegét. Ahogyan a közelmúltban sok más esetben is, célszerű talán ez ügyben is „stratégiai nyugalommal” közelíteni a kérdéshez.

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Borítókép: A NATO-tagállamok zászlói lobognak a szervezet brüsszeli központja előtt (Fotó: Dursun Aydemir/Anadolu Agency)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.