A záhonyi hídjelenetnél kevés a protokoll. A távozó Silov egykedvűen tiszteleg, vele szemben Annus Antal magyar tábornok, a búcsút celebráló honvédelmi államtitkár. (Utóbbi öt évvel később nagykövetként légi merénylet áldozata lesz.) Silov beszéde rövid, magyarra nem is fordítják. Minek is fordítanák? Ugyan mit mondhat egy hazaparancsolt ősz szovjet tábornok a magyar kollégájának? Hogy nagyon sajnálja? Hogy negyvenötben, ötvenhatban ő sem így gondolta, csak hát a jaltai egyezmény meg a nemzetközi viszonyok? Meg hogy felülről diktáltak mindent?... A beszédet parolázás követi, oroszosan körbecsókolják egymást. Ez már igazi búcsúcsók. Aztán Silov beszáll a fekete Volgába, s anélkül, hogy visszanézne, átrobog a Tiszán, egyenesen a Szovjetunió felé. (Afelé a birodalom felé, amely – ki hitte volna akkor? – két hónappal később megszűnik.) Nagyjából ötven fotóriporter fut utána; csalódott valamennyi, hát hogyne! Az előzetes programban az állt, az altábornagy gyalog megy át a hídon. Oda a sok történelmi fotó reménye. Silov átrobogott a Tiszán.
A helyi posta recsegő-sípoló telefonján adtam le tudósításomat az újságnak: Silov vissza se nézett – ez lett a címe.
Aztán fotós barátommal, boldogult Talum Attilával leballagtunk a Tisza partjára, csak úgy… Túlpartot nézni, hullámokat bámulni. Ízlelni, milyen érzés szabadnak lenni.
(A borítóképen Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnokának autója átlépi a határt a záhonycsapi átkelőhelyen 1991. június 19-én. Fotó: facebook.com/nemzetiemlekezetbizottsaga/MTI/Kleb Attila)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!