Ünnepnap a mai, nem is akármilyen. Harminc éve, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot az utolsó megszálló szovjet katona. Továrisi, konyec!
Viktor Silov tábornoknak hívták az utolsó megszállót, fekete Volgája délután három óra egy perckor hajtott át a záhonyi Tisza-hídon.
A Pesti Hírlap tudósítójaként magam is ott voltam azon a forró délutánon a Tisza-parton. És ma sem értem, miért voltunk olyan kevesen. Százan-százötvenen lehettünk, beleértve az összes hivatalosságot, sajtót, helybelieket… Hol voltak ezen a nagy napon a többiek, az ország, a nemzet? Talán hinni sem merték, hogy ez megtörténhet? Vagy a négy évtizedes kommunizmus ennyire kilúgozta a fejeket? Rejtély.
Egész más volt 1990 kora tavaszán, amikor az első orosz egység hazaindult a bakonyi Hajmáskérről. Onnan, ahol akkortájt több volt az orosz, mint a magyar. Sosem felejtem, legalább ezren szorongtunk a vasútállomás környékén a hajnali szürkületben. A kifeszített Fidesz-molinók közül az egyikre tisztán emlékszem: „Büsztro! Olyan gyorsan, ahogyan bejöttetek!” A katonákkal megrakott szerelvény, platóin a ménkű harckocsikkal lomhán, szuszogva indult el kelet felé. A vágányoknál álló emberek megölelték egymást. Csípős március volt. Sokan sírtak.
Hogy mit kerestek itt a megszállók? Jó kérdés. Még negyvennégy őszén jöttek lánctalpon. Néhány évig „hivatalosan” maradtak itt, utána meg csak úgy, az erősebb jogán. (Hiszem, ha előbb hazamennek, ha a hitvány Rákosi nem rendezhet kékcédulás választást, soha nem kerülnek hatalomra a kommunisták. Soha!) Előbb hatalomba ültették a Moszkvában előnevelt magyar elvtársakat, majd ’56 véres novemberében visszasegítették oda újra.
Merthogy bebizonyosodott, csak idegen fegyverekkel lehet legázolni a forradalmat, ehhez a magyar kommunisták önmagukban gyengék.
Márpedig el kellett taposni a forradalmat, mert ha győz, a végén még precedenst teremt. (Ne feledjük, a forradalom 16 pontos követelése így kezdődött: „Vonják ki a szovjet csapatokat!” Erre még újabb harmincöt évet kellett várni…) Egy évvel a szabadságharc leverése után, amikor még javában tartott a megtorlás, Hruscsov pártfőtitkár közölte, ők végeztek, hazamennek, ám Kádár kérlelte: Maradjanak csak, Nyikita Szergejevics, mire ez a sietség, elférnek minálunk! És ők maradtak. Kádár komfortérzetéhez hozzátartoztak az orosz szuronyok. Újabb évtizedekre eladta a hazát. (Az csak a rendszerváltást megelőző években szivárgott ki, hogy időközben „atomhatalommá” lettünk, merthogy a magyar föld alá is telepítettek a veszedelmes fegyverből. Erről idehaza csak Kádár legszűkebb köre tudhatott, talán Biszkutól fölfelé…)
De vissza a Tiszához!