Silov vissza se nézett

Ünnepnap a mai, nem is akármilyen. Harminc éve, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot az utolsó megszálló szovjet katona. Továrisi, konyec!

Viktor Silov tábornoknak hívták az utolsó megszállót, fekete Volgája délután három óra egy perckor hajtott át a záhonyi Tisza-hídon.

A Pesti Hírlap tudósítójaként magam is ott voltam azon a forró délutánon a Tisza-parton. És ma sem értem, miért voltunk olyan kevesen. Százan-százötvenen lehettünk, beleértve az összes hivatalosságot, sajtót, helybelieket… Hol voltak ezen a nagy napon a többiek, az ország, a nemzet? Talán hinni sem merték, hogy ez megtörténhet? Vagy a négy évtizedes kommunizmus ennyire kilúgozta a fejeket? Rejtély.

Egész más volt 1990 kora tavaszán, amikor az első orosz egység hazaindult a bakonyi Hajmáskérről. Onnan, ahol akkortájt több volt az orosz, mint a magyar. Sosem felejtem, legalább ezren szorongtunk a vasútállomás környékén a hajnali szürkületben. A kifeszített Fidesz-molinók közül az egyikre tisztán emlékszem: „Büsztro! Olyan gyorsan, ahogyan bejöttetek!” A katonákkal megrakott szerelvény, platóin a ménkű harckocsikkal lomhán, szuszogva indult el kelet felé. A vágányoknál álló emberek megölelték egymást. Csípős március volt. Sokan sírtak.

Hogy mit kerestek itt a megszállók? Jó kérdés. Még negyvennégy őszén jöttek lánctalpon. Néhány évig „hivatalosan” maradtak itt, utána meg csak úgy, az erősebb jogán. (Hiszem, ha előbb hazamennek, ha a hitvány Rákosi nem rendezhet kékcédulás választást, soha nem kerülnek hatalomra a kommunisták. Soha!) Előbb hatalomba ültették a Moszkvában előnevelt magyar elvtársakat, majd ’56 véres novemberében visszasegítették oda újra.

Merthogy bebizonyosodott, csak idegen fegyverekkel lehet legázolni a forradalmat, ehhez a magyar kommunisták önmagukban gyengék.

Márpedig el kellett taposni a forradalmat, mert ha győz, a végén még precedenst teremt. (Ne feledjük, a forradalom 16 pontos követelése így kezdődött: „Vonják ki a szovjet csapatokat!” Erre még újabb harmincöt évet kellett várni…) Egy évvel a szabadságharc leverése után, amikor még javában tartott a megtorlás, Hruscsov pártfőtitkár közölte, ők végeztek, hazamennek, ám Kádár kérlelte: Maradjanak csak, Nyikita Szergejevics, mire ez a sietség, elférnek minálunk! És ők maradtak. Kádár komfortérzetéhez hozzátartoztak az orosz szuronyok. Újabb évtizedekre eladta a hazát. (Az csak a rendszerváltást megelőző években szivárgott ki, hogy időközben „atomhatalommá” lettünk, merthogy a magyar föld alá is telepítettek a veszedelmes fegyverből. Erről idehaza csak Kádár legszűkebb köre tudhatott, talán Biszkutól fölfelé…)

De vissza a Tiszához!

A záhonyi hídjelenetnél kevés a protokoll. A távozó Silov egykedvűen tiszteleg, vele szemben Annus Antal magyar tábornok, a búcsút celebráló honvédelmi államtitkár. (Utóbbi öt évvel később nagykövetként légi merénylet áldozata lesz.) Silov beszéde rövid, magyarra nem is fordítják. Minek is fordítanák? Ugyan mit mondhat egy hazaparancsolt ősz szovjet tábornok a magyar kollégájának? Hogy nagyon sajnálja? Hogy negyvenötben, ötvenhatban ő sem így gondolta, csak hát a jaltai egyezmény meg a nemzetközi viszonyok? Meg hogy felülről diktáltak mindent?... A beszédet parolázás követi, oroszosan körbecsókolják egymást. Ez már igazi búcsúcsók. Aztán Silov beszáll a fekete Volgába, s anélkül, hogy visszanézne, átrobog a Tiszán, egyenesen a Szovjetunió felé. (Afelé a birodalom felé, amely – ki hitte volna akkor? – két hónappal később megszűnik.) Nagyjából ötven fotóriporter fut utána; csalódott valamennyi, hát hogyne! Az előzetes programban az állt, az altábornagy gyalog megy át a hídon. Oda a sok történelmi fotó reménye. Silov átrobogott a Tiszán.

A helyi posta recsegő-sípoló telefonján adtam le tudósításomat az újságnak: Silov vissza se nézett – ez lett a címe.

Aztán fotós barátommal, boldogult Talum Attilával leballagtunk a Tisza partjára, csak úgy… Túlpartot nézni, hullámokat bámulni. Ízlelni, milyen érzés szabadnak lenni.

(A borítóképen Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnokának autója átlépi a határt a záhonycsapi átkelőhelyen 1991. június 19-én. Fotó: facebook.com/nemzetiemlekezetbizottsaga/MTI/Kleb Attila)