Az uniós források egy részét egyfajta versenyeztetési eljárásban, pályázati úton (vagyis benyújtott támogatási kérelmek alapján) ítélik oda gazdálkodó szervezeteknek, civil szervezeteknek vagy önkormányzatoknak. Ezen belül az önkormányzatoknak juttatott fejlesztési források esete némileg speciális, mivel ott a versenyeztetés mellett megjelenik a térségi tervezés, és a verseny mellett az együttműködésnek, az egyezkedésnek is helye van. 

A források más részének felhasználásáról kormányzati döntés születik, és állami beruházás valósul meg belőlük. Előbbire szolgálnak példaként a vállalkozások beruházásait támogató pályázati konstrukciók, utóbbira példa egy gyorsforgalmi útnak ­uniós források felhasználásával történő megépítéséről szóló döntés.

Lássuk, mi a helyzet akkor, amikor versenyeztetés keretében döntenek arról, hogy ki lesz egy-egy uniós társfinanszírozású projekt kedvezményezettje, ki kapja meg azt forrást, amiből egy fejlesztést (gépvásárlás, telephely építése stb.) megvalósíthat. A korrupciós elmélet szerint az kapja meg a forrást, aki ezért a döntéshozónak fizet. 

A központilag működtetett korrupciós rendszer elméletével ebben az esetben több probléma is van. Egyrészt a döntéshozatal olyan komplex, annyi szereplőt foglal magában, a formai értékelőktől kezdve a szakmai értékelőkön át (minden támogatási kérelmet legalább két, egymástól független szakmai értékelő pontoz, akik személye ismeretlen a pályázó előtt) a nagyobb pályázatok esetében működő többtagú bírálóbizottság tagjain keresztül a támogató vagy elutasító döntést meghozó felső szintű állami tisztviselőig, hogy igen nehéz megtalálni azt a pontot, amit a kedvező döntés érdekében „meg kell kenni”.

Másrészt a bírálati szempontok egy jó része objektív (árbevételadatok, foglalkoztatási adatok, a pályázó vállalásai, a projekt megvalósításának helyszíne stb.), és még egy üzleti terv értékelésénél is olyan részletes szempontrendszert kapnak az értékelők, hogy a mozgásterük – bár kétségkívül létezik – erősen korlátozott. 

Harmadrészt érdemes elbeszélgetni valódi pályázókkal, akik arról fognak beszámolni, hogy anélkül nyert a pályázatuk, hogy ezért valakinek fizetniük kellett volna. És érdemes lenne megtekinteni a számtalan állattartó telepet, megújult tanyát, feldolgozóüzemet, gépsort stb.

A politikai segítségnyújtás lehetősége azonban meglehetősen korlátozott: egy politikus annyit tud tenni, hogy az egyébként is jó pályázat mellett kiáll, és ha van két egyforma pályázat, akkor talán ez a kiállás segít. De egy gyenge pályázatot tolni a politikusnak is blamázs. 

Azt pedig, hogy egy formailag hibás pályázatot egy politikus megpróbáljon átnyomni, sem a politikus nem vállalja, sem a rendszer, és az abban dolgozó tisztviselők nem engednék.

Végül, de nem utolsósorban, aki azt gondolja, hogy Orbán Viktor azzal foglalkozik, hogy ki kap pénzt valahol a magyar vidéken arra, hogy néhány millió forintból vegyen egy traktort, netán néhány tíz millió forintból építsen egy üzemet, esetleg akár néhány száz millió forintból is egy komolyabb létesítményt, annak valószínűleg fogalma sincsen arról, hogy milyen léptékű és milyen számú problémával kell naponta megküzdenie egy miniszterelnöknek.

Az más kérdés, hogy mindig vannak szerencselovagok, akik vélt vagy valós befolyásukat pénzért kínálva megkeresnek pályázókat, hogy majd ők elintézik. És mindig vannak pályázók, akik ezt elhiszik. Ezek a pénzért biztos nyerést ígérő kalandorok, ha nyer a pályázat, tartják a markukat, miközben vagy valóban tettek az ügy érdekében, vagy éppen nem tettek semmit, csak szerencséjük volt. 

Ha pedig egy pályázat mégsem nyer, széttárják a kezüket, hogy ők annyi mindent elintéztek, ezt most kivételesen nem sikerült… Ilyen kalandorok időről időre feltűnnek, és lehetnek politikusok vagy állami tisztviselők, tanácsadókkal karöltve. Ezek a próbálkozások azonban nem rendszerszintűek, általában megbuknak, és a legkevésbé sem nevezhetők központilag működtetett mechanizmusnak.

Az uniós források odaítéléséről szóló döntés másik formája a forrásoknak központi – miniszteri, miniszterelnöki vagy kormányzati – döntéssel egy-egy projekthez történő rendelése. Ezeket nevezi a szakma kiemelt projekteknek. Itt a korrupció nemcsak gyakorlatilag, hanem fogalmilag is kizárt.

Ezek a döntések ugyanis eleve politikai döntések, amelyeket a politikának kell meghoznia (például melyik vasútvonal korszerűsítésére vagy melyik gyorsforgalmi út melyik szakaszának a megépítésére fordítsuk a kohéziós alap forrásait), és maga a kedvezményezett is egy-egy állami vállalat vagy állami szerv. 

Ezeket a döntéseket lehet politikai szempontból megkérdőjelezni, például hogy nem azt az utat kellene megépíteni, hanem egy másikat; vagy nem is utat kellene építeni, hanem valami mást, de ez nem korrupció, hanem politikai döntéshozatal kérdése, amely döntéshozatalra a kormány jogosult.

Összességében az európai uniós források elosztásához kapcsolódó, központilag működtetett kormányzati korrupciós rendszer álláspontom szerint nem létezik. Ettől persze még politikailag jól hangozhat, és sokat hozhat az ellenzék konyhájára.

A szerző közgazdász, politológus

Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTVA/Róka László)