Kedd óta a székesfehérvári Olimpiai parkban áll Melocco Miklós alkotása, az 1952-es Helsinki Olimpia Világhírű Magyar Hősei emlékmű. Jeles helyen. Hogy miért az egykori koronázóvárosba, miért nem Budapestre került a szobor? Jó kérdés.
A főváros mai urainak, finoman fogalmazva, nem kellett – ahogyan ifjú hangadóinak sem kellett évekkel korábban a budapesti olimpia. Ők ilyenek. Nekik Időkerék, Vaskefe és Pride kell.
Prohászka Ottokár püspök 1947-ben Budapesten ledöntött szobra is Székesfehérváron áll. Két Magyarország.
Egy polcon álló, nyitott könyvet ábrázol a hatalmas fehér szobor, mintegy figyelmünkbe ajánlva a magyar sport mindmáig legfényesebb fejezetét, benne bajnokaink névsorával.
Soha még olyan sikeres olimpiai küldöttségünk nem volt, mint hetven esztendeje, azon a nyári játékokon: tizenhat arany-, tíz ezüst- és tizenhat bronzérem, az országok versenyében pedig a harmadik helyezés. Nemzeti hősök születtek Helsinkiben, bajnokainkat egy emberként emelte vállára a diadalittas ország. Magyar csodáról beszélt a világ.
Hét évtized szaladt el, ám az idő csak fényesítette a medáliákat. Lehet mondani, csak nőtt bennünk a nemzeti büszkeség.
Az emlékmű felirata arra emlékeztet, hogy a helsinki olimpia a magyar nép egyetlen szabad kiáltása volt – így igaz. 1952-őt írtunk, a hazai kommunizmus talán legelvadultabb esztendejét.
