Ha el akarunk igazodni az orosz–ukrán háború dolgaiban, azt semmiképpen se a szembenálló felek haditudósításainak, „győzelmi jelentéseinek” silabizálásával tegyük. Mindkét oldal lódít. A „szerkesztett” múlt tanulmányozása sem biztos, hogy segít. Hogy hogyan volt anno? Kié volt Ukrajna? Volt-e egyáltalán? (És most van-e még önálló Ukrajna, hiszen az ottani földek jelentős része már amerikai kézben van. A Zelenszkij-kormány több minisztere kettős, ukrán–amerikai állampolgár…)
Először Ukrajna budapesti nagykövet asszonyának kijelentésére kaptuk fel a fejünket. Ljubov Nepop fennakadt Orbán Viktor miniszterelnök azon kijelentésén, hogy „háború idején csak megfontoltan szabad reagálni”. Később az ukrán külügyminiszter is kimutatta a foga fehérjét. Dmitro Kuleba nem sokat lacafacázott: „Felszólítom a magyar hatóságokat, álljanak egyértelműen Ukrajna oldalára, és adjanak meg minden szükséges támogatást.” (Talán arra spekulált, elfelejtettük, hogyan bánnak a kárpátaljai magyarjainkkal és a többi ukrajnai kisebbséggel.)
Mi az elejétől fogva ki akarunk maradni a háborúból, nem küldünk fegyvereket Ukrajnába, és nem engedjük át a fegyverszállítmányokat, ellenben minden eszközzel segítjük a háború elől menekülőket. (Igaz, a magyar ellenzékiek némelyike nehezményezte, amikor koronavírus elleni védőfelszereléseket küldtünk a Kárpáton túli magyaroknak.)
Egyszer már egyetértett a világ józanabbik fele abban, hogy semmi értelmük nem volt a nyolcvanas évek „bojkottolimpiáinak” – Moszkva (1980), Los Angeles (1984) –, bakot lőtt az akkori nagypolitika. A megcsonkított játékok jóvátehetetlen erkölcsi és érzelmi kárt okoztak az egyetemes sportnak. Most, az orosz–ukrán háború kezdete óta sorra zárják ki az orosz versenyzőket és csapatokat a különböző nemzetközi sorozatokból. Újra belerondítanak a sportba. A Tribuna ukrán sportlap nemrég odáig ment, hogy felszólította a Ferencvárost, váljon meg futballcsapatának orosz szakvezetőjétől, Sztanyiszlav Csercseszovtól. (Fokozni is tudták: a Nemzetközi Macskaszövetség valamennyi versenyéről kitiltotta az orosz macskákat.)
Némelyik ember furcsa szerzet. Ha béke van, vérre vágyik. Ha meg ropog a fegyver, az életéért reszket. Ha nincs háború, a háborús filmeket keresi, a véres krimiket. A média, a szórakoztatóipar persze ismeri ezt az emberi torzulást (ismeri? – az ő találmánya), igyekszik is kiszolgálni. Meg kihasználni. Változatosan tálalja elénk a napi betevő frászt. Sokkol, hergel, antihősökkel kínál, olyanokkal, akiket csak utálni lehet. Csoda-e, ha a televízió előtt felnövő ifjú már ketrecharcosként lép az utcára? Ez a trendi. Havonta, hetente kapjuk a tengerentúli híreket az iskolai mészárlásokról.
Épp hatvan éve, hogy a világ az atomháború szélére sodródott. De amikor John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök közölte, nem tűri szovjet atomrakéták telepítését az Egyesült Államokkal szomszédos Kubába, a szovjet–ukrán Nyikita Szergejevics Hruscsov a jobbik énjére hallgatott, fölhagyott a provokációval. Vajon Joe Biden is tudomásul veszi, hogy Oroszország sem szeretne NATO-támaszpontot a szomszédjában?
A vágy a háborúságra sosem belülről jön. Manipuláció. Nem ilyenek vagyunk. Az ördögöt kell keresni mögötte. A háborúk parazitáit, a „demokráciát exportáló héjákat”, a hadiszállítót, a fegyvergyárost, a temetkezési és az újjáépítési vállalkozót. Régi, összeszokott csapat. Ők azok, akik tönkremennének a békében. (Tesznek érte, hogy ne menjenek.) Ők azok, akik pontosan tudják, kik garantálhatják a békétlenséget a földön, kikkel lehet megvezettetni, egymásnak ugratni a jámbor embert.
