időjárás 3°C Karola , Károly 2023. január 28.
logo

Újabb tíz névre derülhet fény a brüsszeli korrupciós botrányban

CSENDES ÓRÁK – A magyar népzene és néptánc oktatásának a hazai örökség megismerésével kell kezdődnie

Birtokba venni a saját hagyományt

Szentesi Zöldi László
2022.10.05. 05:40 2022.10.05. 08:27
Birtokba venni a saját hagyományt

Pál István Szalonna és bandájának Útravaló című lemezét hallgatom. Az anyag tisztelgés a szatmári Murzsa Gyula emléke előtt, akitől muzsikusunk annak idején életre szóló mesterfogásokat tanulhatott. 

A felvett anyag pompás áttekintése a szatmári népzenének. Olyannyira, hogy Szalonnáék muzsikája mákonyként hat, fogva tartja az embert, legszívesebben egész álló nap hallgatnánk újra és újra a magyar, valamint zsidó és cigány hanganyagot, amelyet a banda egyazon igényességgel és hűséggel tolmácsol hallgatóságának. Ez a lemez a Szatmári bandák óta a legmélyebb betekintést nyújtja a Felső-Tiszavidék népzenéjébe. 

Akkor, úgy harminc éve a magyarországi Szatmár kicsiny falvaiban még élő muzsikusok játszották fel dalaikat, itt pedig a Trianonnal három országba szakadt hajdani vármegye szellemét élesztgetik újra boszorkányosan jó zenészek. 

Hallgatja az ember például a nyolcpercesnél is hosszabb nyitótételt, az egyébként jól ismert dalokat, és rögvest móriczi forgatagban, bálban, lakodalomban, kivilágos kivirradtig idején érzi magát. 

Feltárulnak a régi emlékek milotai, tiszakóródi, kispaládi kirándulásokról, mély ízű szilvapálinkákról, tiszai horgászásról, kopjafás temetőkről és elég sok diftongusról, amelyek úgy csattannak a szavak végén, ahogyan az ostor szaladt végig keményen a fagyott gyepen, ha a pásztorgyerek virtusból odacserdített egyet. 

Mit meséljek Szatmárról? Inkább utazz oda, nézd meg magad, és azonnal élménnyé válnak a Szalonna hegedűjéből kitáncoltatott hangok, dallamok!
Jó harminc éve gondolkodom azon, vajon arányos és méltányos-e hazai népzene- és néptáncoktatásunk? 

Egészen pontosan arra gondolok, hogy a különféle tájegységek, motívumok, változatok egyforma súllyal, gondossággal jelennek-e meg a tanításban, vagy nemigen játsszák, táncolják az összegyűjtött anyag egy részét? 

A válasz – sajnos – határozottan az utóbbi. Hiszen Erdély, közelebbről Kalotaszeg, Mezőség, Székelyföld muzsikája és táncai némiképp elhomályosítják a magyarországi, felvidéki, délvidéki anyagokat az utóbbi ötven esztendőben. Hogy ez miért alakult ki, világos. 

Amikor a táncházalapítók felfedezték a Kárpát-medence elcsatolt területeit, az elzárt és jórészt ismeretlen erdélyi falvakban páratlanul izgalmas és érdekes anyagokat gyűjtöttek. Személyes vonzalomból, értékmentésként és nem utolsósorban nemzeti felbuzdulásból zengett az erdélyi dal, járták az erdélyi táncot a Molnár utcában, de más táncházakban, hagyományos összejöveteleken is. 

Európa népeit elárulták

Brüsszelben azt ígérték, hogy az energiaszankciók Oroszországot gyengítik és békekötésre fogják sarkalni.

Nemhogy helyes és üdvözlendő, de óriási fegyvertény, hogy az elcsatolt területeken élő, jogfosztott honfitársainkról ilyen módon is hírt adtak, életben tartották a kulturális összetartozás élményét, ráadásul nemcsak magyarokkal, de az ott élő nemzetiségekkel együtt.

A káprázatos erdélyi dal- és tánckultúra azonban évtizedek óta egyeduralkodó a mai Magyarországon. Furcsának találom, hogy a kaposvári gyereket nem a somogyi anyaggal ismertetik meg elsőre, a nógrádinak fontos volna a dudazene is, nemcsak Gyimes, a szentesinek inkább a tekerő, mint a moldvai kaval, és az sem biztos, hogy a kiskunságinak falunapon hitelesen áll a kalotaszegi viselet. 

Ahogyan a német sem issza a szomszéd tartomány sörét, a francia meg mások borát, úgy kellene visszahódítani érzéseinkben a saját belső birtokainkat. A dal, a tánc, a viselet ugyanis nem külsőség, hanem titkos anyanyelve a tájnak és a tájat élő embernek. 

Ha megállok szülővárosom határában, elnézem a zöldellő tájat, a Tisza mentén, bokorba font tanyák között járkálok, nem kalotaszegi hajnalit, hanem nagyanyámtól, szomszédtól, iskolából hozott dalokat dúdolgatok. Nem is lehet másképp. 

Ennek a hagyománynak a saját, nem pedig a hozott a valódi kincse, pontosan úgy, ahogyan a dél-alföldi népdalok is csak vendégségbe érkeznek a székelyföldi flekkensütés hallgatóságának.

Valószínűleg az sem igaz, hogy az erdélyi anyag összegyűjtöttebb, dokumentáltabb, élőbb, mint a többi. Talán csak elismertebb, elterjedtebb. Pedig remek példák bizonyítják, hogy a holt anyagba életet lehelni a létező legnemesebb vállalkozás. Hogy „Kis-Magyarország” ugyanolyan kincseket rejt, mint a Kárpát-medence bármelyik más szeglete, sokszor személyes indíttatású fellépések igazolják. 

Emlékszem például, milyen kitörő örömmel üdvözölte Vásárhelyi László a nyíregyháziak felső-tiszavidéki táncait, hiszen a saját hagyományaikat mutatták be a nézőknek, mondogatta is az idős mester, hogy ami a tiéd, arra kell a legjobban vigyázni. 

Aki hallotta Sebestyén Mártát nyugat-dunántúli dalt énekelni, szintén sejti, miről írok feljebb. Berecz András – szerintem – kivételes művészi igénnyel és alapossággal mutatta fel a nagykunsági, hajdúsági pásztorok népdalkincsét, a Dűvő remekül muzsikál nógrádi módon, a Csíkról nekem a kalocsai nóták jutnak eszembe, Sebő Ferencék sem véletlenül játszottak annak idején méhkeréki román muzsikát, ahogyan Szerényi Béla vagy Havasréti Pál tekerőzenéje is élő hagyományból fakad. Hosszan sorolhatnánk a példákat a remek Galga-menti, dél-alföldi, rábaközi, somogyi, sárközi zenekarokról, táncosokról. 

A bábok mestere

Elvis Presley annyira felfűtötte a rock and roll cirkuszt, hogy a nyomás nem csillapodhatott.

Már csak annyi kellene, hogy a meglévő, összegyűjtött, elraktározott itthoni anyagot élővé varázsolja a lelkes művész vagy amatőr. Hogy népi tán­caink, zenénk sokoldalúbban, teljesebben jelenjen meg a nyilvánosságban, valahogy úgy, ahogyan Pál Istvánék kipenderítették magukból a szatmári muzsikát. Amit nem mások közléseiből, hanem a maguk érzései­ből, kutatásaiból, élményeiből merítettek, és azzal a biztonsággal és büszkeséggel bocsátottak a világ elé, ahogyan csak a saját kincseire lehet büszke az ember.

Olvasom, hogy amikor Pál István Szalonna bandája Sebestyén Mártával és Vásáry Tamással Londonban játszott a walesi herceg és Margaret Thatcher előtt, utóbbi azt mondta a koncert végén, hogy csodálatos volt, legfőképpen azért, mert érződött a magyar nép szíve és lelke. 

Igaz lehet, amit egyébként mindig is sejtettünk, hogy a magyar népzene és néptánc a legerősebb exportcikkünk. Elismerés, csodálat illeti zenei nagyköveteinket a világ minden részén, ahol csak megfordulnak, de ugyanilyen fontos, hogy itthon is megéljük a szeretetet, a ragaszkodást a saját zenénkhez. 

Hiszen a magyarság hagyományosan nagy család, odatelepednek a tűzhöz román és szlovák pásztorok, német és zsidó városlakók, falusi cigányok, mindenki, akivel sorsközösségben élünk hosszú századok óta itt, a szülőföldünkön. 

Ennek az együttélésnek azonban az alkotórészei csak akkor adják ki a teljes egészet, ha a legalsó szinttől a legtöbben ugyanúgy akarják nemzeti kultúránk megmaradását. 

A magyar népi mozgalom utolsó fél évszázadának nagy sikere, a városban végleg meghonosodó falusi kultúra is ennek a közös akaratnak a gyümölcse. Megismerni és hordozni a sajátot, büszkén őrizni a hagyományokat, megmutatni, elmagyarázni, továbbadni legelsősorban azt, ami egyedivé tesz bennünket – ebben állna szent, közös feladatunk. 

Ehhez azonban tanulnunk kell, teljesedni, elmerülni a valódi hagyományban, és tisztán kikelni onnan, böl­csebben, egész emberként.

Borítókép: A Magyar Nemzeti Táncegyüttes műsora a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély épületegyüttesének első kiállítási egysége megnyitóján 2022. május 19-én (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.