A bábok mestere

Hogy a mi közös történetünk hol kezdődött, már nem is tudom. Elvis Presley valahogyan mindig volt, létezett mellettünk, körülöttünk, de persze leginkább a szüleink zenéjeként. 

A családi lemeztárunkban akadt egy Nyugat-Németországból kapott fekete kislemez, rajta a Love Me Tenderrel. Gyerekként, tinédzserként hallgattam eleget, és bár Elvis hangja akkor is tetszett, maga a dal és a Las Vegas-i flitteres világ egyáltalán nem fogott meg. 

Akkoriban már Black Sabbath, AC/DC, Judas Priest dörgött nálunk, Elvist valamilyen kedves kőkorszaki lényként értelmeztem a magam világában. Nálam csak az számított zenének, ha hosszú hajú férfiak elektromos gitárt lóbálnak, senki nem nevet, csak komoran néz, és minden fellépés háború, nem pedig szórakoztatás. Aztán történt egy és más, ami ­miatt ma Elvis Presley már tízest érdemel a tízes skálámon.

Először észrevettem, hogy a világ első vérbeli rock and roll sztárja ő volt, nem pedig a Sun Records többi zsenije, Jerry Lee Lewis, ­Johnny Cash vagy Roy Orbison. Elvis nézett ki a legjobban, ő mozgott a legjobban, szerintem ő is énekelt a legjobban, újszerű és forradalmi módon robbant be fehér fiúként némileg fekete zenével – nem csoda, hogy csak ő lehetett a Király. 

Elvis Presley búgó hangja ugyanakkor valamiféle ösztönös forradalmisággal párosult. Legendás visszatérésekor, 1968-ban fekete bőrszerkóban osztotta igéit szájtáti hallgatóinak, mit mondjak, nemigen láttam színpadra jobban termett előadót. 

Nyilván show businessről beszélünk, nem népjólétről, de a mi hősünkön tényleg látszott, hogy nemcsak élvezi a szórakoztatást, de mindent megtenne azért, hogy az emberek szeressék őt és a műfajt. Hogy őszinték és szabadok legyenek, ha csak néhány perc erejéig is, amíg a dal visszhangzik a szívekben.

Arra nem is olyan régen figyeltem fel – és azóta kifejezetten szimpatizálok Elvisszel –, hogy inkább a napsütötte délhez tartozott, mintsem a jenki világhoz. Amit sugallt a színpadon és megszólalásaiban, az is egytől egyig déli magatartási formula: udvariasság, férfiasság, vallásosság. 

Amíg a pirulák le nem rontották fizikai és lelki állapotát, nyilván a magánéleté­ben is őrizte ezeket a tulajdonságait, ha máshol nem, a barátokból, haverokból, rokonokból mellé szegődött „memphisi maffia” társaságában. 

Istenhite egyúttal konzervatív eleganciát is kölcsönzött a művésznek, tényleg a déli hagyományokból érkezett a szórakoztatóiparba. Életművét tanulmányozva talán nem botorság kijelenteni, hogy gospelénekesként ugyanúgy a legnagyobbak közé tartozik, mint a rock and roll csillagaként. 

Arról már nem is beszélve, hogy miután feketék és fehérek egyaránt elfogadták a zenéjét, tudatosan vagy akarata ellenére az amerikai álom hangos hirdetője is egy olyan országban, ahol az elkülönülés a legtöbb helyen felülírta a polgárjogokat. 

Elvis Presley itthon sokat emlegetett bátor kiállása az 1956-os magyar forradalmárok mellett vélhetően nem az ő, hanem a menedzserek gesztusa, ennek ellenére semmi okunk abban kételkedni, hogy honfitársaihoz hasonlóan nem az orosz tankoknak, hanem nekünk szurkolt.

Idén nyáron mutatták be Baz Luhrmann játékfilmjét a Királyról, ilyen látványos és egyedi módon talán még soha nem dolgozták fel az életét. Hogy a menedzserét alakító Tom Hanks nagy színész, régóta tudjuk, de valószínűleg sürgősen Oscar-díjat kellene adni a címszereplő Austin Butlernek, aki maga a megtestesült Elvis. 

Bár a film finoman a fekete polgárjogi mozgalmak és a balos ideológiák felé tolja Elvist, minden más nézőpontja igaz és megalapozott. Érdemes volna elgondolkodnunk például a művészek alacsony szabadságfokáról, kitettségéről, védtelenségéről, ami Elvis korai halálát is okozta. Bár Parker „ezredes” a végső monológjában arról filozofál, hogy védencét nem a drogok és nem az ő szívtelensége, hanem a közönség szeretete ölte meg, valójában ő is felelős a történtekért. 

Két-három év leforgása alatt Elvis Presley annyira felfűtötte a rock and roll cirkuszt, hogy a növekvő nyomás nem csillapodhatott. 

Túl sokan és túl jól éltek a műsorából, akik pedig végig a háttérből irányították őt, még több pénzt, még jobb szerződéseket akartak. Az a nézetük pedig, hogy műsor nem maradhat el, mert Elvis soha nem fáradt, végső csapásként taglózta le az időközben családját, identitását, egészségét elkótyavetyélő énekest.

A sztár úgy járt, ahogyan később Jimi Hendrix, Bon Scott, Michael Jackson és a többiek. A kötelező mosoly mögött ott állt a végtelenül magányos ember, akire viszont senki nem volt kíváncsi, hiszen a közönség húst és csontot, nem valódi érzéseket marcangol le az előadóról. Aki csókolja, megérinti, üldözi és háza előtt éjjel-nappal várja, valójában nem rá, Elvis Aaron Presley-re, hanem önmagára kíváncsi. 

Azért űzi, hajtja választottját, mert a zenei, irodalmi, képzőművészeti álomvilágba jó elmerülni akkor is, ha nem ért hozzá (persze egyébként sem a produkció valódi értékét méri). A rajongónak mankóra, segítségre van szüksége, a saját életének gondjai, bajai elől könnyebb elmenekülni a mindenki által ismert szupersztár közelségének védelmében. 

Hogy aztán a folyamatos üldözöttség, társas magány, menedzseri nyomás milyen változásokat indít meg a művészben, arról egyrészt fogalma sincs a rajongónak, másrészt meg sem értené a folyamatot. Jön a halál, a pillanatnyi döbbenet, majd a díszes temetés, a kiadók pedig több pénzt keresnek Elvis Presley hagyatékának őrzésével, árusításával, mintha még élne és játszana.

De Elvist mégsem a közönség ölte meg, jóllehet a Király tényleg mindent elkövetett azért, hogy szeressék és emlékezzenek rá. Valójában a sátán legkedvesebb játéka, a show business végzett vele. 

A gonosz kedvelt módszere, hogy feldob és elejt, de mindezt csillogás, siker és pénzözön kíséretében, hogy vonzó legyen a díszlet. Nem mi, emberek alkotjuk ennek a világnak a szabályait, a kísértés örök és időktől függetlenül jelen van, körülöttünk settenkedik. 

Mindig volt, mindig lesz köztünk néhány ártatlan, tehetséges ember, aki őszintén vágyik a jóra, a nemesre, és elhiszi, hogy ha belép a hatalom sáncai mögé, magával is jót tehet. „Hiszen én csak zenész vagyok…” Nem, Elvis Presley és a többiek nem pusztán muzsikusok. Hanem egyúttal cégérei, hirdetői, eljátszói különféle hátsó szándékoknak, bábuként mozgatják őket a bábok mesterei. 

Miről is énekelt a Metallica? „Bábok mestere, én húzom a madzagot / Kifacsarom az agyadat és összezúzom az álmaidat / Elvakulsz tőlem, nem látsz semmit / Csak szólíts a nevemen, hallom a sikoltozásodat.” 

Elvis Presley sikoltozása már messze távozott tőlünk. Az ember a mű mögött régóta halott. A dalok azonban itt vannak, hallgathatjuk őket. És akár rajongók, akár megfigyelők vagyunk a nyilvánosság útvesztőjében, a végítélet nem lehet más, mint szeretet és megbocsátás a tehetség, a szépség, a tudás iránt. A végén ugyanis mindig Isten győz, soha nem a kísértő.

Borítókép: Elvis Presley (Fotó: Flickr)