Hogy a mi közös történetünk hol kezdődött, már nem is tudom. Elvis Presley valahogyan mindig volt, létezett mellettünk, körülöttünk, de persze leginkább a szüleink zenéjeként.
A családi lemeztárunkban akadt egy Nyugat-Németországból kapott fekete kislemez, rajta a Love Me Tenderrel. Gyerekként, tinédzserként hallgattam eleget, és bár Elvis hangja akkor is tetszett, maga a dal és a Las Vegas-i flitteres világ egyáltalán nem fogott meg.
Akkoriban már Black Sabbath, AC/DC, Judas Priest dörgött nálunk, Elvist valamilyen kedves kőkorszaki lényként értelmeztem a magam világában. Nálam csak az számított zenének, ha hosszú hajú férfiak elektromos gitárt lóbálnak, senki nem nevet, csak komoran néz, és minden fellépés háború, nem pedig szórakoztatás. Aztán történt egy és más, ami miatt ma Elvis Presley már tízest érdemel a tízes skálámon.
Először észrevettem, hogy a világ első vérbeli rock and roll sztárja ő volt, nem pedig a Sun Records többi zsenije, Jerry Lee Lewis, Johnny Cash vagy Roy Orbison. Elvis nézett ki a legjobban, ő mozgott a legjobban, szerintem ő is énekelt a legjobban, újszerű és forradalmi módon robbant be fehér fiúként némileg fekete zenével – nem csoda, hogy csak ő lehetett a Király.