Elvis Presley búgó hangja ugyanakkor valamiféle ösztönös forradalmisággal párosult. Legendás visszatérésekor, 1968-ban fekete bőrszerkóban osztotta igéit szájtáti hallgatóinak, mit mondjak, nemigen láttam színpadra jobban termett előadót. 

Nyilván show businessről beszélünk, nem népjólétről, de a mi hősünkön tényleg látszott, hogy nemcsak élvezi a szórakoztatást, de mindent megtenne azért, hogy az emberek szeressék őt és a műfajt. Hogy őszinték és szabadok legyenek, ha csak néhány perc erejéig is, amíg a dal visszhangzik a szívekben.

Arra nem is olyan régen figyeltem fel – és azóta kifejezetten szimpatizálok Elvisszel –, hogy inkább a napsütötte délhez tartozott, mintsem a jenki világhoz. Amit sugallt a színpadon és megszólalásaiban, az is egytől egyig déli magatartási formula: udvariasság, férfiasság, vallásosság. 

Amíg a pirulák le nem rontották fizikai és lelki állapotát, nyilván a magánéleté­ben is őrizte ezeket a tulajdonságait, ha máshol nem, a barátokból, haverokból, rokonokból mellé szegődött „memphisi maffia” társaságában. 

Arról már nem is beszélve, hogy miután feketék és fehérek egyaránt elfogadták a zenéjét, tudatosan vagy akarata ellenére az amerikai álom hangos hirdetője is egy olyan országban, ahol az elkülönülés a legtöbb helyen felülírta a polgárjogokat. 

Elvis Presley itthon sokat emlegetett bátor kiállása az 1956-os magyar forradalmárok mellett vélhetően nem az ő, hanem a menedzserek gesztusa, ennek ellenére semmi okunk abban kételkedni, hogy honfitársaihoz hasonlóan nem az orosz tankoknak, hanem nekünk szurkolt.

Idén nyáron mutatták be Baz Luhrmann játékfilmjét a Királyról, ilyen látványos és egyedi módon talán még soha nem dolgozták fel az életét. Hogy a menedzserét alakító Tom Hanks nagy színész, régóta tudjuk, de valószínűleg sürgősen Oscar-díjat kellene adni a címszereplő Austin Butlernek, aki maga a megtestesült Elvis. 

Bár a film finoman a fekete polgárjogi mozgalmak és a balos ideológiák felé tolja Elvist, minden más nézőpontja igaz és megalapozott. Érdemes volna elgondolkodnunk például a művészek alacsony szabadságfokáról, kitettségéről, védtelenségéről, ami Elvis korai halálát is okozta. Bár Parker „ezredes” a végső monológjában arról filozofál, hogy védencét nem a drogok és nem az ő szívtelensége, hanem a közönség szeretete ölte meg, valójában ő is felelős a történtekért. 

Túl sokan és túl jól éltek a műsorából, akik pedig végig a háttérből irányították őt, még több pénzt, még jobb szerződéseket akartak. Az a nézetük pedig, hogy műsor nem maradhat el, mert Elvis soha nem fáradt, végső csapásként taglózta le az időközben családját, identitását, egészségét elkótyavetyélő énekest.

A sztár úgy járt, ahogyan később Jimi Hendrix, Bon Scott, Michael Jackson és a többiek. A kötelező mosoly mögött ott állt a végtelenül magányos ember, akire viszont senki nem volt kíváncsi, hiszen a közönség húst és csontot, nem valódi érzéseket marcangol le az előadóról. Aki csókolja, megérinti, üldözi és háza előtt éjjel-nappal várja, valójában nem rá, Elvis Aaron Presley-re, hanem önmagára kíváncsi. 

Azért űzi, hajtja választottját, mert a zenei, irodalmi, képzőművészeti álomvilágba jó elmerülni akkor is, ha nem ért hozzá (persze egyébként sem a produkció valódi értékét méri). A rajongónak mankóra, segítségre van szüksége, a saját életének gondjai, bajai elől könnyebb elmenekülni a mindenki által ismert szupersztár közelségének védelmében. 

Hogy aztán a folyamatos üldözöttség, társas magány, menedzseri nyomás milyen változásokat indít meg a művészben, arról egyrészt fogalma sincs a rajongónak, másrészt meg sem értené a folyamatot. Jön a halál, a pillanatnyi döbbenet, majd a díszes temetés, a kiadók pedig több pénzt keresnek Elvis Presley hagyatékának őrzésével, árusításával, mintha még élne és játszana.

A gonosz kedvelt módszere, hogy feldob és elejt, de mindezt csillogás, siker és pénzözön kíséretében, hogy vonzó legyen a díszlet. Nem mi, emberek alkotjuk ennek a világnak a szabályait, a kísértés örök és időktől függetlenül jelen van, körülöttünk settenkedik. 

Mindig volt, mindig lesz köztünk néhány ártatlan, tehetséges ember, aki őszintén vágyik a jóra, a nemesre, és elhiszi, hogy ha belép a hatalom sáncai mögé, magával is jót tehet. „Hiszen én csak zenész vagyok…” Nem, Elvis Presley és a többiek nem pusztán muzsikusok. Hanem egyúttal cégérei, hirdetői, eljátszói különféle hátsó szándékoknak, bábuként mozgatják őket a bábok mesterei. 

Miről is énekelt a Metallica? „Bábok mestere, én húzom a madzagot / Kifacsarom az agyadat és összezúzom az álmaidat / Elvakulsz tőlem, nem látsz semmit / Csak szólíts a nevemen, hallom a sikoltozásodat.” 

Elvis Presley sikoltozása már messze távozott tőlünk. Az ember a mű mögött régóta halott. A dalok azonban itt vannak, hallgathatjuk őket. És akár rajongók, akár megfigyelők vagyunk a nyilvánosság útvesztőjében, a végítélet nem lehet más, mint szeretet és megbocsátás a tehetség, a szépség, a tudás iránt. A végén ugyanis mindig Isten győz, soha nem a kísértő.

Borítókép: Elvis Presley (Fotó: Flickr)