De mi lehetett a bukott politikai kalandor szándéka a tudatlanságát, sötét elméjének kétségbeejtő működésképtelenségét leleplező kijelentéssel? Csak arra tudok gondolni, erősen törik globalista haverjaikkal a fejüket, mi lehet a kormánypártok sikereinek, és ebből fakadóan az ő mérhetetlen sikertelenségüknek az oka. És meglepően jó helyen kotorásznak, amikor többek között arra a következtetésre jutnak, hogy a nemzet, a haza, a szülőföld és az anyanyelv nagy kérdéseiben mintha kicsit hatékonyabb válaszok fogalmazódnának meg a kormánypárti táborban, mint az épp mostanában szétugrasztott moslékkoalíció tájékán. És akkor az irgalmatlan pénzeken hizlalt politikai tanácsadók előállhattak a nagyszerű ötlettel, tegyenek úgy a globalisták, mintha hazafiak lennének. Ezért tartja baljós árnyainak kormányképes erőként való felmutatását mélységesen hazafias tettnek Gyurcsányné, ezért gondolják nemzetmentő cselekedetnek a hazaárulást a Brüsszelbe delegált libernyákok, és ezért makog a határon túliak állampolgárságáról az a szellemi toprongy, aki nemrég még vígan kampányolt párttársaival a román jelölt mellett a magyarral szemben egy ottani választás előtt.

Így viszont, ha sejtésem nem csal, akkor ezek nemcsak ostobák, hanem vele­jéig romlott gazemberek is. Működésük elve rém egyszerű: vádold ellenfeledet olyan rusnyaságokkal, amit épp te akarsz elkövetni, amiben pedig ő sikeres, azt hazudd a saját ötletednek. Így működik az egész külföldről pénzelt, hálózatokon keresztül irányított, idegen érdekeket kiszolgáló banda. Cseh Katalin szintén momentumos közérzetromboló az általa rendszerszintűnek vélt korrupció elleni kormányellenes acsarkodás ­Jeanne d’Arcjaként páváskodott, miközben milliárdos közpénzlenyúlási ügyben vizsgálódik a családi cégük körül mindenféle hatóság. Volt pártelnöke pedig az utasításoknak megfelelően megpróbál valamiféle nemzetpolitikai megnyilvánulást kicsikarni magából, de csak esetlen idétlenségekre futja tőle. Segítségre szoruló nemzettestvéreink pedig elhűlve nézik velünk együtt ezt a szerencsétlenkedést.

A minap alkalmam nyílt székelyekkel beszélgetni Székelyföldön. Nem mellékesen jegyzem meg, utóbbi a románok egy része és a velük egy követ fújó globalisták szerint nem is létezik, de én azért otthon éreztem ott magam. És miközben rendkívül hálásak voltak az elmúlt tizenkét év nemzetpolitikájának eredményeiért, a sok segítségért, pénzért és munkáért, ami látványos sikerekben mérhető ma már Erdély-szerte, nem rejtették véka alá szorongásaikat sem. A félelmeiket attól, hogy erősebb lesz a magyarságukat, székelységüket évszázadok óta megtartó állhatatosságnál az asszimilációs szándék. Hogy a nagy kataklizmák, történelmi viharok során edzett szívósságot kikezdi a sunyi alattomosság. 

Hová lesz akkor az ízes, ebben a lenyűgöző formájában már az anyaországban sem hallható édes magyar anyanyelv? Azt is mesélték, hogy annyi pénzt megígért már nekik a román kormány útépítésre, infra­struktúrára, munkahelyteremtésre, hogy alig fér el a papíron, de ha azt számolják, mennyi jutott el igazából a Hargita két oldalára, siralmas a kép. És a mai napig nem tudnak megszabadulni attól a gondolattól, hogy azért van mindez, mert székelyek és mert magyarok.

Mi, néhányan az anyaországból, persze igyekeztünk vigasztalni, lelkesíteni őket, de sajnos magunk is rengeteg példát tudunk sorolni a székely zászlók levételétől a katonahősök temetőjének meggyalázásáig annak alátámasztására, hogy félelmeik nem megalapozatlanok. Miközben ezt írom, jött a hír a legfrissebbről: román zászlókkal takartatta el a magyar feliratokat egy vásári kürtőskalácssütőn a hétvégi gesztenyefesztiválon Catalin Chereches, Nagybánya polgármestere, majd, amikor intézkedését felülbírálva magyar helyettese eltávolíttatta onnan a román nemzeti jelképeket, bejelentette, hogy azonnali hatállyal visszavonja Pap Zsolt István valamennyi alpolgármesteri hatáskörét. Azt fejtegette az eset kapcsán ez a szintén nagyon művelt román úriember, hogy a megyeszékhely hivatalos neve Baia Mare, akkor is, ha udvariasságból, eleganciából elfogadjuk, hogy itt-ott megjelenjen a Nagybánya elnevezés is, és nem várható el a románoktól, hogy szótárban kelljen megnézniük, mit jelentenek a magyar feliratok.

A kalács képe egyébként jól kivehe­tően ki volt függesztve, úgyhogy analfabéták is tudhatták, mi készül ott, az illatról már nem is beszélve. Az „alpolgármesternek látszó” Pap Zsolt István viszont nem engedhette volna meg Chereches szerint magának, hogy rátegye a kezét a román zászlóra. Ó, szent kettős mérce! Európa közepén, az alapértékeire oly büszke unió tagállamában, 2022-ben. Szégyen és gyalázat! Polgármester urat egyébként előzetes letartóztatásból ültették a választók a városvezetői székbe, de a korrupciós vádakat nem ejtették ellene, az eljárás folyamatban van. Ebből is látszik, egy brancs ez, nemzetiségtől, szélsőbalos, szélsőjobbos vagy liberális pártállástól függetlenül!

De kapaszkodjanak meg, a java még hátravan. Mert ki nézte végig a román korrupt gazember magyarellenes kirohanását díszpintyként Nagybányán? Nem más, mint Márki-Zay Péter, a testvértelepülésnek fogadott Hódmezővásárhely polgármestere. És nem mondta, hogy ne már, nem kérte ki magának az otrombaságot. Talán még élvezte is. Kaptak a pofájukra a magyarkodó nácik – gondolta magában. Ne hagyd el veszni – dúdolta valaki csendben – Erdélyt, Istenem!

Borítókép: Fekete-Győr András (Fotó: MTI/Soós Lajos)