Rohanunk a totális katasztrófa felé

Nouriel Roubini amerikai közgazdászprofesszort a szakma dr. Vészmadárként (Dr. Doom) ismeri, azért, mert a 2008-ban kirobbant amerikai jelzáloghitel-válságot már 2006-ban megjósolta. (Ő magát dr. Realistának nevezi.) A vele készült egyik interjúnak a Spiegel A harmadik világháború már elkezdődött címet adta. A Financial Times recenzora pedig könyve kapcsán katasztrófák áradatáról írt.
Mai világunkat Roubini a hatvanas–hetvenes évekével veti össze, amikor nem fenyegetett a nagyhatalmak közötti összecsapás, a nukleáris háború, a Szovjetunió és a Nyugat viszonyát az enyhülés jellemezte. Akkor még nem beszéltek klímaváltozásról, nem volt globális járvány, és nem volt szó arról, hogy a robotok elvehetik a munkánkat. Semmi sem zavarta a globalizációt és a szabadkereskedelmet, a demokráciák stabilak voltak. Az eladósodás alacsony volt, a népesség még nem öregedett el, a nyugdíj- és társadalombiztosítás nem volt túlterhelve.

További Vélemény híreink

Roubini szerint az euróövezetnek még 3-6 hónapja van hátra

Ezt a Spiegel vele készült interjújában mondta (2022/44. szám), de a vele készült videókon is megismételte. Roubini 1958-ban született, és Olaszországban nőtt fel. A hatvanas években (melyeket én már felnőtt fejjel éltem át) a szocialista Kelet-Európából nem tűnt ilyen ideális helynek a világ. A két világrendszer között ideológiai hidegháború folyt, melyből az 1962-es kubai rakétaválságkor majdnem nukleáris katasztrófa lett, a Szovjetunió és a KGST-országok gazdasági elszigeteltségben éltek, és az amerikaiak 1965 és 1973 között gyilkos háborút folytattak Vietnamban. Amit Roubini idealizál, az az enyhülés időszakára vonatkozik, mely az 1968-as atomsorompó-egyezménnyel és Willy Brandt 1969-es Ostpolitikjával kezdődött el.
Jelenleg minden idők legrosszabb adósságválságát éljük át, mely végigkíséri majd az egész életünket. 2021 végén a globális adósság (mind az állami, mind a magán) 350 százalékkal fölülmúlta a világ összes GDP-jét.

Még a leggazdagabb országok sem lesznek képesek a nyugdíjkifizetéseket maradéktalanul teljesíteni a lakosság elöregedése miatt. Az OECD számításai szerint a világ húsz legnagyobb gazdaságában 78 billió dollárra rúg majd a fedezetlen vagy csak részben fedezett állami nyugdíjkifizetési kötelezettség, mely még a hatalmas adóssághoz képest is fenyegető időbombát jelent.

A határokat lezárják a munkások és sok termék elől. Ez a deglobalizációs trendeket erősíti. Itt Roubinit emlékeztetném, hogy az ENSZ szakértői szerint a század közepére 163 millió lesz az elvándorlók száma – beleértve azokat is, akik országukon belül kénytelenek elhagyni lakhelyüket a katasztrofális időjárási viszonyok miatt. E tömeg befogadása megoldhatatlan problémát jelentene a fejlett országoknak, arról nem is beszélve, hogy a mobilis, képzett munkaerő kiáramlása micsoda csapás az adott fejlődő ország számára.

Új versengés jelentkezik Kína és Amerika, a két szuperhatalom között, ami szintén korlátozhatja a nemzetközi kereskedelmet. (Lásd az USA legutóbbi intézkedéseit a csipek kínai exporttilalmáról.)
Az 1970-es években Amerika stagflációval küszködött: magas volt az infláció és stagnált a növekedés. Most viszont egy olyan stagfláció felé közeledünk, melyhez képest a hetvenes évekbeli gyerekjáték volt, írja Roubini. Az elmúlt évtizedekben növekedés és alacsony infláció jellemezte a fejlett országok gazdaságát – ez a múlté: az alacsony növekedés és a magas infláció kora következik.
A kormányok túl sok pénzt pumpálnak a gazdaságba, és ez folyamatos inflációhoz vezet. De megjegyzem, hogy a fejlett országok költségvetési kiadásait hosszú távú kötelezettségek nyomasztják. Ilyen az említett elöregedés és a nyugdíjkasszák hiánya. Továbbá: a bizonytalan nemzetközi helyzet a háborús kiadások növelését követeli meg. A klímaváltozás mérséklésének terhei és az ezzel kapcsolatos hosszú távú kötelezettségek szintén hatalmas kiadásokat igényelnek.

Valutaválságok várhatók, Európában a görög és az olasz gazdaság gyengesége veszélybe sodorhatja az Európai Monetáris Uniót. Mindez protekcionizmushoz, majd a világgazdaság széttöredezéséhez és deglobalizációhoz vezethet.

A klímaválság közvetlenül sújtja a legnépesebb városokat. Ez odáig vezethet, hogy Kína elfoglalja és benépesíti Oroszország távol-keleti vidékeit. Az elmúlóban lévő pandémia mintájára új kórokozók jelenhetnek meg, és a klímaváltozás ezt elősegítheti.

Egyre nagyobb a jelentősége a kibertámadásoknak. Roubini szerint ez a diktatúrák és az autokráciák eszköze, mellyel nem katonai módon és síkokon okoznak kárt a demokráciáknak. A vállalatok és pénzügyi intézmények elleni kibertámadások elhárítása egyre nagyobb költségeket jelent, emiatt nagyok a gazdasági veszteségek.

Roubini jelentős szerepet tulajdonít a mesterséges intelligenciának, ami veszélyesen megnöveli a vállalatok hatalmát, növeli a társadalmi egyenlőtlenséget és terjeszti a dezinformációt, mely aláássa a demokratikus politikát. A jövőben pedig majd tömegesen teszi feleslegessé a fehérgalléros állásokat.

Nem osztja azt a véleményt, hogy mint minden technikai újítás, feleslegessé teszi a régi tudást és munkahelyeket, de újakat teremt. Minden valószínűség szerint ez szerintem sem így lesz.
A végkifejletre két szcenáriót vázol fel: egy utópisztikusat és egy disztópikusat. Az optimista változat szerint a világproblémák tárgyalásokkal és együttműködéssel megoldódnak. Disszonáns az a megjegyzése, hogy amíg Amerika egyedülálló nagyhatalom volt, rendezettebb volt a világ, de a többpólusúvá válással, elsősorban Kína hatalmának növekedésével nőnek a konfliktusok és nehezebb a megoldásuk. Ezen aligha érthetünk mást, mint a Pax Americanát, amikor Amerika véres és elhúzódó háborúk sorával (Korea, Vietnam, Irak, Afganisztán stb.) őrködött a világ rendje fölött. Roubini a pesszimista változatot tartja valószínűbbnek, amikor e különféle krízisek totális katasztrófába torkollnak. Ez azért is valószínűbb, mert – bár a legkülönfélébb síkon jelentkező válságokról van szó – azok összefonódnak és egymást erősítik.

Ha nem számolunk a szomszédunkban zajló háborúval, és csak a gazdaságot tekintjük, a fejlett világot, Európát, így hazánkat is a legközvetlenebbül fenyegető veszély a stagfláció, amikor a magas infláció munkanélküliséggel és gazdasági visszaeséssel párosul, és leküzdése azért nehéz, mert ami az egyikre gyógyszer, az a másikra méreg.

Ezért örvendetes, hogy úgy tűnik, hazánknak sikerül ebből az ördögi körből kikeverednie. Miközben a sztenderd receptek az infláció leküzdését teszik az első helyre, a magyar kormány a munkahelyek megőrzésére, a beruházásokra és a vállalatok zökkenőmentes hitelellátására helyezi a hangsúlyt. Ez ugyan magas inflációval jár, de a legutóbbi kedvező gazdasági mutatók (a teljes foglalkoztatás, a reálbérek növekedése, a hiányok mérséklődése) arra utalnak, hogy Magyarország jó úton halad. De az is bizonyos, hogy az orosz–ukrán háborúban az EU politikájával szemben képviselt álláspontunk is hozzájárul – ha csak szerény mértékben is – a józanság és az együttműködés felé terelni a konfliktusokat.