Ezt a Spiegel vele készült interjújában mondta (2022/44. szám), de a vele készült videókon is megismételte. Roubini 1958-ban született, és Olaszországban nőtt fel. A hatvanas években (melyeket én már felnőtt fejjel éltem át) a szocialista Kelet-Európából nem tűnt ilyen ideális helynek a világ. A két világrendszer között ideológiai hidegháború folyt, melyből az 1962-es kubai rakétaválságkor majdnem nukleáris katasztrófa lett, a Szovjetunió és a KGST-országok gazdasági elszigeteltségben éltek, és az amerikaiak 1965 és 1973 között gyilkos háborút folytattak Vietnamban. Amit Roubini idealizál, az az enyhülés időszakára vonatkozik, mely az 1968-as atomsorompó-egyezménnyel és Willy Brandt 1969-es Ostpolitikjával kezdődött el.
Jelenleg minden idők legrosszabb adósságválságát éljük át, mely végigkíséri majd az egész életünket. 2021 végén a globális adósság (mind az állami, mind a magán) 350 százalékkal fölülmúlta a világ összes GDP-jét.

A határokat lezárják a munkások és sok termék elől. Ez a deglobalizációs trendeket erősíti. Itt Roubinit emlékeztetném, hogy az ENSZ szakértői szerint a század közepére 163 millió lesz az elvándorlók száma – beleértve azokat is, akik országukon belül kénytelenek elhagyni lakhelyüket a katasztrofális időjárási viszonyok miatt. E tömeg befogadása megoldhatatlan problémát jelentene a fejlett országoknak, arról nem is beszélve, hogy a mobilis, képzett munkaerő kiáramlása micsoda csapás az adott fejlődő ország számára.

Új versengés jelentkezik Kína és Amerika, a két szuperhatalom között, ami szintén korlátozhatja a nemzetközi kereskedelmet. (Lásd az USA legutóbbi intézkedéseit a csipek kínai exporttilalmáról.)
Az 1970-es években Amerika stagflációval küszködött: magas volt az infláció és stagnált a növekedés. Most viszont egy olyan stagfláció felé közeledünk, melyhez képest a hetvenes évekbeli gyerekjáték volt, írja Roubini. Az elmúlt évtizedekben növekedés és alacsony infláció jellemezte a fejlett országok gazdaságát – ez a múlté: az alacsony növekedés és a magas infláció kora következik.
A kormányok túl sok pénzt pumpálnak a gazdaságba, és ez folyamatos inflációhoz vezet. De megjegyzem, hogy a fejlett országok költségvetési kiadásait hosszú távú kötelezettségek nyomasztják. Ilyen az említett elöregedés és a nyugdíjkasszák hiánya. Továbbá: a bizonytalan nemzetközi helyzet a háborús kiadások növelését követeli meg. A klímaváltozás mérséklésének terhei és az ezzel kapcsolatos hosszú távú kötelezettségek szintén hatalmas kiadásokat igényelnek.

A klímaválság közvetlenül sújtja a legnépesebb városokat. Ez odáig vezethet, hogy Kína elfoglalja és benépesíti Oroszország távol-keleti vidékeit. Az elmúlóban lévő pandémia mintájára új kórokozók jelenhetnek meg, és a klímaváltozás ezt elősegítheti.

Egyre nagyobb a jelentősége a kibertámadásoknak. Roubini szerint ez a diktatúrák és az autokráciák eszköze, mellyel nem katonai módon és síkokon okoznak kárt a demokráciáknak. A vállalatok és pénzügyi intézmények elleni kibertámadások elhárítása egyre nagyobb költségeket jelent, emiatt nagyok a gazdasági veszteségek.

Nem osztja azt a véleményt, hogy mint minden technikai újítás, feleslegessé teszi a régi tudást és munkahelyeket, de újakat teremt. Minden valószínűség szerint ez szerintem sem így lesz.
A végkifejletre két szcenáriót vázol fel: egy utópisztikusat és egy disztópikusat. Az optimista változat szerint a világproblémák tárgyalásokkal és együttműködéssel megoldódnak. Disszonáns az a megjegyzése, hogy amíg Amerika egyedülálló nagyhatalom volt, rendezettebb volt a világ, de a többpólusúvá válással, elsősorban Kína hatalmának növekedésével nőnek a konfliktusok és nehezebb a megoldásuk. Ezen aligha érthetünk mást, mint a Pax Americanát, amikor Amerika véres és elhúzódó háborúk sorával (Korea, Viet­nam, Irak, Afganisztán stb.) őrködött a világ rendje fölött. Roubini a pesszimista változatot tartja valószínűbbnek, amikor e különféle krízisek totális katasztrófába torkollnak. Ez azért is valószínűbb, mert – bár a legkülönfélébb síkon jelentkező válságokról van szó – azok összefonódnak és egymást erősítik.

Ezért örvendetes, hogy úgy tűnik, hazánknak sikerül ebből az ördögi körből kikeverednie. Miközben a ­sztenderd receptek az infláció leküzdését teszik az első helyre, a magyar kormány a munkahelyek megőrzésére, a beruházásokra és a vállalatok zökkenőmentes hitelellátására helyezi a hangsúlyt. Ez ugyan magas inflációval jár, de a legutóbbi kedvező gazdasági mutatók (a teljes foglalkoztatás, a reálbérek növekedése, a hiányok mérséklődése) arra utalnak, hogy Magyarország jó úton halad. De az is bizonyos, hogy az orosz–ukrán háborúban az EU politikájával szemben képviselt álláspontunk is hozzájárul – ha csak szerény mértékben is – a józanság és az együttműködés felé terelni a konfliktusokat.

A szerző közgazdász és társadalomkutató

Borítókép: Nouriel Roubini amerikai közgazdász (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)