A szórványmagyarság esélyeiről

Kezdjük azzal, miért ne temessük magunkat. Van okunk megkongatni a vészharangot, de nem készülünk temetési menetre. Egyfelől azért nem, mert iszonyatosan magas a romániai népszámlálás végeredményében azoknak a száma, akik nem nyilatkoztak, illetve akiket egész egyszerűen nem értek el a népszámlálók. Ha nemzetiségarányosan vizsgáljuk az eddig megtudható adatokat, akkor kijelenthető, hogy a hat-hétszázalékos magyarság lélekszáma elér(het)i az 1,3–1,4 milliós – tíz évvel ezelőtti – tömeget.

Nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy keleti szomszédunknál több millióan tartózkodnak tartósan külföldön, a románok közül sokan életvitelszerűen. Másfelől legyünk tisztában azzal, hogy a Kárpát-medencei magyarság a maga 12,5–13 milliós tömegével még mindig bőven a legnagyobb nemzetiség történelmi határaink között.

Aki ismeri a történelmünket, aki olvasta Jókai Mór Cigánybáróját, vagy aki látta az ennek alapján (is) készült, Szaffi című rajzfilmet, az tudja, hogy a török kor után, de akár a tatárjárást követően is voltunk sokkal, de sokkal kilátástalanabb helyzetben. Országrészekből, komplett vármegyékből tűnt el a magyar szó, de egyes területek (Bácska, Bánát) teljesen elnéptelenedtek. Ezekre a tájakra bár szigetszerűen visszatérhettünk, mégis leginkább a németek mellett a szláv népek nemzetiségeit telepítették be a Habsburg-uralkodók.

A XVII. században ember nem mondta volna meg, hogy lesz még magyar szó Zentán, Magyarkanizsán, Temerinben. Mégis felálltunk romjainkból, mégis elértük, hogy a levert 1848–49-es szabadságharc után alig negyvenszázalékos magyarságunk 1910-re, bő négy évtized békés építkezés alatt megugrotta a Kárpát-medence lakosságának több mint felét. Igaz, ez volt az az időszak, amikor a többmilliós amerikai kivándorlás mellett is családonként négy-öt, de sokszor nyolc-tíz gyermek látta meg a napvilágot.

Ma Erdély román vidékei is szenvedik a kivándorlás ürességét, a népesség elöregedését. A Délvidék egykori sváb közösségeiben szintén tömeges a nyugati munkavállalás, komplett családok kiköltözése, mint ahogy a magyarjaink közül is sokan dolgoznak Nyugat-Európában. (Belső-)Magyarországon elindult egy folyamat, talán már (a statisztikai adatok alapján is) kijelenthető, hogy többen jönnek haza, mint amennyien néhány évre külföldön próbálnak szerencsét, keresik kenyerüket.

További Vélemény híreink

Nem mi lépjük át a vörös vonalakat, hanem az ukrán politika

Persze, ne dugjuk a fejünket a homokba! Ijesztő mértékű a szórvány gyengülése, elöregedése, akkor is, ha vannak üdítő kivételek, példás szórványmagyar közösségek a dél-erdélyi, bánáti tájakon is. Figyelni kell Székelyföld peremvidékére is, hiszen valaha színtiszta magyar falvakban mérhető a közeli nagyvárosokból beköltöző románság lélekszáma az Olt mentén, a Barcaságban, de a Kárpát-kanyarban is. Erről bárki meggyőződhet, ha megtekinti az interneten az 1992-es, 2002-es és a 2012-es lakossági adatokat, és összehasonlítja a most tudható számokkal.

Nincs más utunk, mint a jövőépítés. Jövőépítés, tudatos családpolitikai, határozott vidékfejlesztés itthon. Ugyanerre nincs lehetőségünk Mezőségben, Szolnok-Doboka vagy éppen az Arad környéki szórványmagyarság között, de a szórványkollégiumok, az óvodai és iskolai beiratások támogatására, a vállalkozói támogatásokra van számos jó példa, van ezekre a területekre ráhatásunk. Ezeket a törekvéseket, például a Rákóczi Szövetséget, a Nemzetpolitikai Államtitkárság Petőfi-ösztöndíj programját határozottan erősíteni kell.

Nemcsak nekünk, anyaországi magyaroknak, de az elszakított területek magyar politikájának, döntéshozóinak is. Sokkal intenzívebb kampánnyal, sokkal láthatóbban, ha úgy tetszik, sokkal trendibb videókkal, podcastekkel, TikTok-anyagokkal kell elárasztani a világháló közösségi felületeit, hogy üzenjünk.

Üzenjük meg, hogy a magyar identitás, a magyar intézményben végzett iskola, a magyar egyházhoz való tartozás, a magyar hagyományok megélése nem gátja, hanem elősegítője, szárnyakat növesztő tényezője az érvényesülésnek. Számtalan jó példa van erre a gömöri, a dél-erdélyi, a mezőségi vállalkozói, gazdasági, tudományos és kulturális világban. Sokat tudnék sorolni. És oda kell figyelnünk a lélektanilag fontos bázisokra. Kolozsvárra, a gömöri nyelvhatár Rimaszombatjára, Nagyváradra, Szatmárnémetire, Rozsnyóra, Lévára. Ezek azok a városok – sorolhatnánk még –, ahol nincs többségben, de markánsan jelen van a magyarság.

Nem engedhetjük meg sem itt, sőt a szórványban sem (Déva, Szászváros, saját szememmel látom), hogy a magyar multicégek (OTP, Mol, CBA stb.) ne írják ki magyarul is információikat, ne tegyenek ki pultjaikra magyar nyomtatott tájékoztató- és reklámlapokat is.

Ha magyarul is megjelennek ezek a szövegek, attól még nem veszít a cég semmit, de semmiképpen sem annyi vevőt a helyben többségi nemzet vásárlóiból, mint amennyi erőt ad az ott élő és ott áthaladó, közlekedő, vásárló honfitársainknak. Alig mérhető mínusz nem lehet fontosabb, mint jelenlétünk jelzése. A történelmi határainkat ábrázoló térképeknek az UEFA szerint szerint nincs helye a lelátókon. Szerintem van.

A történelmi határok rengeteget változtak az elmúlt évszázadokban. Mi mégis, a 12,5-13 milliós Kárpát-medencei magyarság Pozsonytól Brassóig mindenütt otthon vagyunk. Ellenségeskedés nélkül leírhatjuk: a Kárpátok gyűrűje között nem vagyunk kisebbségben. Attól, hogy az európai futballszövetséget frusztrálja 1100 éves államiságunk múltja és összetartozása, még ezt mi így gondolhatjuk szívünkben, lelkünkben és a molinókon is. Senki ellen, de önmagunkért.

A szerző Nagyvázsony polgármestere

Borítókép: Székely zászlók a székely szabadság napja alkalmából tartott megemlékezésen az erdélyi Sepsiszentgyörgyön, a Turul téren 2015. március 10-én. Mivel a marosvásárhelyi polgármester megtiltotta a székely vértanúk 1854-es kivégzésének évfordulójára, a székely szabadság napjára tervezett felvonulást, ezért Székelyföld több településére hirdettek a marosvásárhelyit pótló tiltakozó megmozdulásokat (Fotó: MTI/Henning János)