És találunk is, mert az élet vastörvényei összeabroncsolnak minket. Hiszen önökkel együtt, kedves külföldi barátaink, akik idesereglettek öt kontinens több mint húsz országából, valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka. Azt is, hogy az anya nő, az apa pedig férfi. És azt is, hogy mindennek van határa: erkölcsi, nemi és földrajzi értelemben egyaránt.
Konzervatívok vagyunk, jobboldaliak vagyunk, populisták vagyunk, nacionalisták vagyunk – ne féljünk használni ezeket a szavakat! Igen, büszkék vagyunk országaink megmaradásáért, szabadságáért és függetlensé­géért küzdő őseinkre. Éppen ezért mi nem kidobjuk a történelemkönyveket, hanem újra és újra kiadjuk azokat. Mi nem ledöntjük alapító ­atyáink szobrait, hanem megerősítjük talapzatukat. Mi nem átírjuk nemzeti eposzainkat, hanem úgy meséljük azokat gyermekeinknek, ahogy mi is tanultuk szüleinktől és nagyszüleinktől – mert ők hitték, ahogy hisszük mi is, hogy az emberi élet szent, és védelem illeti meg már a fogantatástól kezdve. Köszönjük szépen szüleinknek az életet!

Nem szeretnénk ugyanis, ha a folyamatos felszabadítást hirdető haladó eszmék mentén megint megpróbálnák átnevelni társadal­mainkat. Többször is kísérletet tettek erre itt, ebben a régióban. Jól emlékszünk rá. Megszenvedtük. Mi jól emlékszünk arra, hogy a nemzeti és nemzetközi szocialisták a terror közben az egész világot arról győzködték, hogy az általuk kitalált rendszer a lehetséges világok legjobbika. Most a progresszívek győzködnek minket minduntalan arról, hogy ez a „jóemberkedő” ideológia – nevezhetjük ezt woke-nak, kritikai fajelméletnek, progresszivizmusnak vagy éppen zöld dzsihádnak – az egyetlen elfogadható standard, hogy nincs más alternatíva. De tudják, hol merevedik dogmává, hogy csak egy út, csak egy ideológia, csak egy módszer elfogadható? Igen, a totalita­riánus rendszerekben.

Mi, magyarok, mi, közép-európaiak épp ezért orrontunk diktatúraszagot, amikor arról hallunk, hogy csak és kizárólag a liberális demokrácia az igazi demokrácia, mert pár évtizede ugyanezt állították – majdnem ugyanazok – a népi, szocialista demokráciáról. És ha jobban belegondolnak, akkor a régi és az új marxistáknak ugyanarra jár az agyuk: levetetni a keresztet a falakról, internacionáléról meg világfaluról álmodozni, és úgy gondolni, hogy az állam jobb nevelője a gyermeknek, mint a szülők. A felszínen ma már persze nem közvetlen kényszerítést, hanem puha agymosást alkalmaznak: gumibot helyett érzékenyítés, állami propaganda helyett céges transzpolitika és szivárványos reklámok, hivatalos cenzúra helyett pedig politikai korrektség mint illemszabály.

De rossz hírem van a számukra: tudjuk, hogy mire megy ki a játék! A konkrét eszközök ugyan időről időre változnak, de céljaik mindig ugyanazok: nemzeti identitásunk szabad megélésének elrablása, a közösségi céltalanság, a hagyományos kultúra és a család szétverése, a szólás és a gondolat szabadságának elfojtása. Sőt most egy háború árnyékában kitalálták, hogy összeugrasztanak minket, mert a zsűri helyébe képzelve magukat azt hiszik, ők jogosultak megmondani, ki áll a történelem jó és ki a rossz oldalán. Azért teszik ezt, mert látják, hogy a nemzetközi konzervatív összefogás erősödik – és igen, félnek, frusztráltak a sikereinktől. Sikít a vészcsengő a fejükben, hogy eredményeink semmissé tehetik hatalmi hegemóniájukat és kényelmesen belakott elitpozícióikat.

Ebből következik, hogy nyilván eltérők lehetnek adópolitikai, társadalombiztosítási, de még a geopolitikai érvkészleteink is. Viszont higgyék el, hogy sokkal több az, ami összeköt minket a Potomac folyótól a Dunáig, mint ami elválaszt! Még egyszer mondom: Isten, haza, család. És önök is tudják, mert realisták, hogy a háború előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de véget fog érni. Azok a kérdések viszont, amelyekről az előbbiekben beszéltem, a háborút követően is itt lesznek velünk, és az azokra adott válaszok sokkal hosszabb távon fogják meghatározni a politikai valóságot. Szóval azt is mondhatnám: „Make kids, not war!”

Mi több évtizedes kommunista elnyomást követően sajnos alaposan ki vagyunk képezve a tekintetben, hogy milyen is az, amikor a nemzetközi baloldal át akarja venni az irányítást az életünk felett. Éppen ezért érzékenyek a receptoraink, és éppen ezért nem vagyunk kellően fogékonyak a még nem hard, azaz nem kemény, csak szoft, puha eszközökkel operáló liberálszocialista ármánykodásra. Sőt kifejezett küldetésünknek érezzük, hogy figyelmeztessük szövetségeseinket: nem szabad a kultúránkat és civilizációnkat tönkre tenni igyekvők logikai rendszeréhez igazodnunk – sem akkor, ha az érzékenyítő-agymosó woke kampányok képében jön nyugatról, sem akkor, ha lánctalpakon érkezik kelet felől.

Tudom, most nehéz idők járnak. De nehéz időkben csak az összefogás segíthet. Ennek az összefogásnak pedig erős emberekből és erős vezetőkből kell állnia. Én itt erős embereket és erős vezetőket látok, és tudom, hogy a tengerentúlon is van egy ilyen erős vezető. Nem ő ül most a Fehér Házban… még! De egy szó, mint száz: ne engedjük, hogy megosszanak minket. Ne csak ne mondjunk rosszat politikai felebarátainkról – ahogy azt Ronald Reagan tanácsolta –, de ne higgyünk ellenfeleinknek se, amikor felebarátainkról fake newst terjesztenek.

Úgy kell megvalósítani szuverenitásunkat, hogy közben globális együttműködéseket építünk. Ez a rendeltetése a CPAC Hungarynek is, hogy megvalósítsuk a liberálisok rémálmát: a nemzeti erők nemzetközi összefogását. Magyarország e tekintetben azt üzeni önöknek: „Jobbra tarts! Legyen béke, szabadság és egyetértés!”

Isten áldja önöket! Isten áldja Magyarországot! Isten áldja a patriótákat!

A szöveg az Alapjogokért Központ főigazgatója, Szánthó Miklós által a május 4-én, Budapesten megrendezett CPAC Hungaryn elmondott beszéd szerkesztett változata.

Borítókép: Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója beszél a CPAC Magyarország kétnapos konzervatív konferencia megnyitóján a Bálna Budapestben 2023. május 4-én (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)