Nagy érdeklődés kísérte Orbán Viktor beszédét a CPAC Hungary konferencia megnyitóján. A magyar miniszterelnök a jelenlévők közül először Grúzia miniszterelnökét üdvözölte, s azonnal megadta az alaphangot, amikor így fogalmazott: „Megtanulhatjuk tőle, hogyan kell élni Oroszország árnyékában úgy, hogy közben megtartsd a hazádat, és megtartsd a békét is.”
Nem lepődtünk meg azon, hogy a CPAC (Konzervatív Politikai Akció Konferencia) már a léténél fogva is bosszantotta David Pressman nagykövetet, és nem hagyta szó nélkül Orbán Viktor sarkosabb gondolatait. Az AFP-nek adott interjújában többek között kijelentette: „Magyarországnak az ukrajnai háborúra, és nem az »álproblémákra« kellene összpontosítania.”
A budapesti amerikai nagykövet feltehetően nagyon kiakadt attól, hogy a magyar miniszterelnök egyértelműen leszögezte: „Magyarország az a hely, ahol nemcsak beszéltek a progresszív liberálisok legyőzéséről és egy konzervatív, keresztény politikai fordulatról, hanem meg is csináltuk azt.” A migránskérdéssel, a genderelmélettel, a woke-izmussal szembeni magyar küzdelmet Pressman álkultúrharcnak nevezte, de azért pontosan tudjuk, hogy részéről e kérdéskör bagatellizálása éppen az ellenkezőjét jelenti, vagyis nagy horderejű ügyekről van szó.
Ám legyen kedve szerint, beszéljünk a „valódi” problémáról. Az ukrajnai háború megítélésével kapcsolatban korábban cinikusnak nevezte a magyar kormány békepárti álláspontját, mert mint fogalmazott, „nem az önök országa az, amelynek közel húsz százalékát egy idegen megszálló hadsereg foglalta el”.
Pressman úrnak igaza van, most nem a mi országunk húsz százalékát foglalta el idegen hadsereg. Viszont jól tudjuk, hogy mit jelent elveszíteni körülbelül hatvanhét százalékot. Egy évszázada, 1920-ban ennyit nyestek le Magyarországról az első világháborúban győztes antanthatalmak Trianonban. Ezt a döntést megerősítették az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződésben, de akkor már az Egyesült Államok hathatós közreműködésével.
Ha csak a versailles-i és a párizsi kényszerbékékre gondolunk, a magyaroknak minden okuk meglenne, hogy ne legyenek békepártiak. Többségükben mégis azok. Miért? A válasz egyszerű, de csak az értheti, aki a saját bőrén érezte hazája ősi területeinek, nemzettestvéreinek elveszítését. S nemcsak érezte az ebből fakadó súlyos traumát, hanem túl is tudta élni, volt ereje talpra állni, s kellő intelligenciával kezelni a történelmi tapasztalatokat. A magyarok megmaradtak, s e megmaradás titka az a leleménnyel, bölcsességgel, küzdeni tudással párosuló életerő, amely több mint 1100 éve megtartja őket Európában.
Nem először mondjuk, hogy a tisztelt nagykövet úr nem ismer minket. Ráadásul olyan országot képviselve próbál kioktatni bennünket, amelynek a hadserege 2001-ben Afganisztánban, majd 2003-ban Irakban nem elégedett meg húsz százalékkal, hogy csak ezt a két példát említsük. Az USA hadserege az előbbi helyen húsz, az utóbbiban nyolc évig háborúzott, aminek következtében több százezer ember veszítette életét és milliók váltak földönfutókká. Pressman úr azt mondja, hogy óvakodni kell az olyan cinikus politikai erőfeszítésektől, amelyek a „béke” kifejezést fegyverként használják. Szerinte Vlagyimir Putyinnak ki kell vonnia csapatait a demokratikus szomszéd ország területéről, s akkor létrejöhet a béke. Igen, óvakodni kellene a cinikus politikai erőfeszítésektől. Ebben egyetérthetünk a nagykövet úrral.
Kár, hogy kissé alábecsüli az értelmi képességeinket, amikor a demokráciát és annak védelmét emlegeti. Ezt a maszlagot ugyanis már régen nem veszik be azok, akik látják a nagyhatalmak globális hatalmi játékait. A jelenleg balliberális irányítás alatt álló nagyhatalom nagykövete úgy mozog a magyar diplomáciai közegben, mint elefánt a porcelánboltban. Nyilván nem érti, hogy Magyarországon miért nem működik az a nyomásgyakorló technika, amely oly sikeresen bevált Európa számos „felvilágosult” országában. Nyilván azt sem érti, honnan veszi a bátorságot egy tízmilliós ország kormánya, hogy ellenkezzen az egyközpontú világ vezetését ambicionáló USA békefelfogásával.
David Pressman szerint az Egyesült Államok békét akar. Ugyanakkor nyakló nélkül önti a fegyvert, a lőszert és a dollármilliárdokat Ukrajnába, azzal hitegetve Zelenszkij elnököt, hogy megnyerheti a háborút a világ legerősebb atomhatalmával szemben. A magyar kormány okkal és joggal hangoztatja, hogy a nyugati fegyverszállítások nem hozzák közelebb a békét, de nem kell katonai szakértőnek lenni ahhoz, hogy belássuk: ezzel a stratégiával a háborút csak elhúzni lehet, megnyerni nem. Pressman úr soha, egyetlen mondat erejéig sem beszél az USA Ukrajnához kötődő katonai és gazdasági érdekeiről. Vajon miért?
Úgy gondoljuk, jó oka van rá. Akkor ugyanis be kellene látnia, hogy a béke megteremtését éppen az Egyesült Államok segíthetné elő. Például azzal, hogy nem a mi térségünkben sütögeti a maga pecsenyéjét.
A szerző író, újságíró
