Száz éve, 1923. március 28-án fogadták el a trianoni rablóbéke révén megnagyobbodott román állam első alkotmányát. A román hivatalosságok ünnepi ülésen emlékeztek e kiemelkedő jogtörténeti eseményre, a hozzászólók Klaus Johannis államelnöktől Marian Enache-ig, az alkotmánybíróság elnökéig a román nemzetpropagandának megfelelő szólamokat zsolozsmázták. Jogos kérdés, hogy miként tekinthetünk mi, magyarok erre a dokumentumra, amely az erdélyi magyarság létkeretének közjogi alapvonalait rajzolta meg. Különös tekintettel arra, hogy az 1923-as jogszabály egyfajta előképét jelentette a jelenleg érvényben levő, 1991-ben elfogadott, majd néhány, a lényeget nem érintő kérdésben módosított alkotmánynak.
Kiindulópontként szögezzük le, hogy a román politikai elit a tágan értelmezett Erdély és Belső-Magyarország jelentős részének 1918/19-es katonai megszállásától kezdve három dologra törekedett: minél nagyobb területet megszerezni a Károlyi Mihályék által lényegében feladott történelmi Magyarországból az etnikai határoktól függetlenül, a megszerzett területek birtoklását hosszú távon bebiztosítani és eltüntetni az e területeken élő kisebbségeket.
Sikerült is megszerezniük a nagyobb részt románok által lakott Dél-Erdély és Bánság mellett nemcsak a színmagyar Székelyföldet, a vegyes lakosságú, de masszívan magyar Közép-Erdélyt, de még a Partium színmagyar, az új határ mellett húzódó területeit is. Más kérdés, hogy ezzel sem voltak megelégedve, s a nacionalista román retorikában mindmáig elő-előjön a Tiszántúl kérdése.
Ne higgyük, hogy csak a szélsőségesek megnyilatkozásaiban: néhány évvel ezelőtt Traian Basescu volt államelnök írta egy Facebook-bejegyzésben, hogy „az igazi Románia a Tiszáig tart”. A román nemzettudatban igen mélyen gyökerezik ez az igény, elég talán a legnagyobb román költőnek tartott Mihai Eminescu legismertebb verseinek egyikét, az 1883-ban megjelent Doinát idézni: „A Dnyesztertől, a Tiszáig / Sír a román, panaszkodik: / Hogy nem halad, bárhova lép / Annyi itt az idegenség.”
A megszerzett területek megtartását szolgálta volna a nemzetnyi magyarral és az akkor még szintén nemzetnyi némettel való kiegyezés a gyulafehérvári határozatok és az antanttal 1919. december 9-én kötött kisebbségi szerződés szellemében. Erre kísérlet sem történt.
A kisebbségi szerződés aláírása jellegzetes román taktikai manőver volt, azt a bukaresti törvényhozás soha nem ratifikálta. A gyulafehérvári határozatok viszont a román nemzetideológia szerves részét képezik, mi több, elfogadásuk dátuma Románia nemzeti ünnepe. A román köztudat, közoktatás és állami propaganda ehhez köti Erdély megszerzését és nem a trianoni békeszerződéshez. Ők egyébként ezt „visszaszerzésnek” nevezik minden történelmi alap nélkül.
Ezzel együtt a határozatok egyik passzusa számukra nem létező. Hadd idézzük a lényegét: „Teljes szabadság az összes együtt lakó népek számára. Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni.” Tragikomikus szöveggyűjteményt lehetne összeállítani a román politikusok azon reakcióiból, amelyek az imént idézett sorokkal való szembesítéskor születtek. Mellébeszélés, ködösítés, terelés.
Érdemes megemlíteni, hogy még a több százezer magyar elmenekülése után a megszálló román hatalom által megszervezett 1930-es népszámlálás szerint is mindössze 57 százalékos többséget mondhatott magáénak a románság a tágan értelmezett Erdélyben, a magyar, a székely és a szász önkormányzásnak, ismertebb, mai szóhasználattal autonómiának pedig sok évszázados, csaknem évezredes hagyománya volt. Lett volna mire alapozni.
A nem román erdélyi nemzeti közösségek ellen bevetett eszközrendszer kérdéseiről igen sokan értekeztek, jómagam is írtam egy elemzést A román etnokrácia anatómiája címmel a Kapu 1996/11-es számába, de hadd idézzem ezúttal egy Münchenben végzett, részben szász származású segesvári politológus, Hans Hedrich kiváló összefoglalásának néhány passzusát. Ő többek között a következőkben azonosítja be a megnagyobbodott román államalakulaton belül számbeli kisebbségbe került nemzeti közösségek elleni hadjárat egyes eszközeit: „célzott kisajátítási politika”, „a történelem kisajátítása és eltorzítása a névadó, domináns nemzet kvázi rituális áldozatként való beállításával”, „marginalizálás, egyéni és kollektív kiszorítás a közigazgatásból, ezzel párhuzamosan pedig etnokratikus közigazgatási struktúrák kiépítése a domináns nemzet előnyére”, „a szülőhazából történő elűzés/eladás”; „erőszakos asszimiláció”, „az anyanyelvhasználat tiltása/megakadályozása a közigazgatásban és más hivatalos helyzetekben” „a „kisebbségi” régiók masszív és szisztematikus betelepítése a névadó nemzetből származó tisztviselőkkel és azonos etnikumú lakossággal, akiket gyakran kiváltságos és domináns helyzetekbe hoznak az őshonosokkal szemben”, „a névadó, domináns nemzethez tartozó lakosság mozgósítása, a fentebbi célkitűzések megvalósítása érdekében, egészen az atrocitásokig és gyilkosságokig”. A szerző nem említi a példák között a Maniu-gárdisták 1944-es rémtetteit s az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogromot, de igencsak ideillenek illusztrációképpen. (Megjelent a Főtér portálon 2017. augusztus 21-én.)
A Romániát „egységes és oszthatatlan nemzetállamnak” (avagy nemzeti államnak) nyilvánító 1923-as alkotmány elvi-értékrendi alapja az imént részletezett román etnokratikus törekvéseknek. Nincs itt tér a normaszöveg részletes elemzésére, amely egy, a maga korában akár korszerűnek is nevezhető alkotmányos monarchiát körvonalaz, összpontosítsunk inkább a lényegre.
Ezen állami önmeghatározás nem deskriptív (azaz leíró), hanem normatív (előíró) jellegű, nem a „sein”, hanem a „sollen” dimenzióba tartozik. Ez egy célprogram, aminek megvalósításán a román politikai elit több mint száz éve dolgozik, megtiporva ígéreteket, nemzetközi szerződéseket, írott és íratlan belső jogot. E program minden eddigi román vezetés politikájának zsinórmértéke.
A monarchikus áldemokrácia, a királyi diktatúra, a Gheorghiu-Dej nevéhez fűződő román sztálinizmus, az eleinte liberalizált, majd egyre durvább ceausizmus, s végül az 1989 óta tartó „eredeti demokrácia” (a román politikai élet doyenjének, Ion Iliescunak a nyelvi leleménye a rendszerváltás utáni korszakra vonatkozóan) közös eleme volt a romántól eltérő nemzeti közösségek eltüntetésére való törekvés.
1989 utáni jogsérelmeink is kötetekre rúgnak, a rendőrlincselések ürügyén ártatlan emberek ellen az általános forradalmi amnesztiára fittyet hányva megindított koncepciós perektől a hagymakupolás honfoglaláson, az egykori tulajdonosoknak megítélt javak állami einstandolásán át a Mikó-kollégium vagy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyéig.
Felvetődik ugyanakkor a kérdés: lehet-e Magyarországon nemzetállamot építeni, s közben kifogásolni ugyanezt Románia esetében? Kétségkívül lehet, nem csak azért, mert senki nem várhatja el, hogy az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének és az anyaország vezetésének a retorikája mindenben megegyezzen. Másrészt, ha velünk szemben folyamatosan kettős mércét alkalmaznak, akkor ezt mi is megtehetnénk. De itt szó sincs kettős mércéről.
Magyarország nemzetállam. Nem él a területén államalkotó tapasztalattal és önrendelkezési igénnyel bíró nemzetnyi, autonóm létre alkalmas kisebbség, amelynek politikai akarata eltérne a magyarságétól. Nicolae Ceausescu szabályosan eladta a németeket Nyugat-Németországnak, felszámolva a több százezres sváb és szász kisebbséget, de a románnak nevezett államalakulat területén tragikus fogyásunk dacára még ma is nemzetnyi, egymillió magyar él.
Ez több, mint ahány állampolgára van Ciprusnak, Montenegrónak, Luxemburgnak vagy Máltának, hogy csak néhányat említsek azon tíz szuverén európai állam közül, amelyek lakosságszáma alatta marad az erdélyi magyarság lélekszámának. Az erdélyi magyarságnak évezredes államalkotó tapasztalata van, önrendelkezési igényét 1989 óta több ízben is egyértelműen kinyilvánította. E közösség képes lenne mindenféle állami gyámkodás nélkül megszervezni a maga életét, ha rendelkezhetne azon adórész felett, amit tagjai befizetnek a román költségvetésbe, és bírna a Gyulafehérváron több mint száz éve megígért közjogi jogosítványokkal.
Románia tehát de facto nem nemzetállam, hanem többnemzetű állam, bármi áll is a román etnokrácia közjogi alapját képező alkotmány első szakaszában most már száz esztendeje.
