Száz éve, 1923. március 28-án fogadták el a trianoni rablóbéke révén megnagyobbodott román állam első alkotmányát. A román hivatalosságok ünnepi ülésen emlékeztek e kiemelkedő jogtörténeti eseményre, a hozzászólók Klaus Johannis államelnöktől Marian Enache-ig, az alkotmánybíróság elnökéig a román nemzetpropagandának megfelelő szólamokat zsolozsmázták. Jogos kérdés, hogy miként tekinthetünk mi, magyarok erre a dokumentumra, amely az erdélyi magyarság létkeretének közjogi alapvonalait rajzolta meg. Különös tekintettel arra, hogy az 1923-as jogszabály egyfajta előképét jelentette a jelenleg érvényben levő, 1991-ben elfogadott, majd néhány, a lényeget nem érintő kérdésben módosított alkotmánynak.
Kiindulópontként szögezzük le, hogy a román politikai elit a tágan értelmezett Erdély és Belső-Magyarország jelentős részének 1918/19-es katonai megszállásától kezdve három dologra törekedett: minél nagyobb területet megszerezni a Károlyi Mihályék által lényegében feladott történelmi Magyarországból az etnikai határoktól függetlenül, a megszerzett területek birtoklását hosszú távon bebiztosítani és eltüntetni az e területeken élő kisebbségeket.
Sikerült is megszerezniük a nagyobb részt románok által lakott Dél-Erdély és Bánság mellett nemcsak a színmagyar Székelyföldet, a vegyes lakosságú, de masszívan magyar Közép-Erdélyt, de még a Partium színmagyar, az új határ mellett húzódó területeit is. Más kérdés, hogy ezzel sem voltak megelégedve, s a nacionalista román retorikában mindmáig elő-előjön a Tiszántúl kérdése.
Ne higgyük, hogy csak a szélsőségesek megnyilatkozásaiban: néhány évvel ezelőtt Traian Basescu volt államelnök írta egy Facebook-bejegyzésben, hogy „az igazi Románia a Tiszáig tart”. A román nemzettudatban igen mélyen gyökerezik ez az igény, elég talán a legnagyobb román költőnek tartott Mihai Eminescu legismertebb verseinek egyikét, az 1883-ban megjelent Doinát idézni: „A Dnyesztertől, a Tiszáig / Sír a román, panaszkodik: / Hogy nem halad, bárhova lép / Annyi itt az idegenség.”