Egy-két napja botlottam bele a világhálón egy Gloviczki Zoltánnal készült beszélgetésbe az Indexen. Az Oktatási Hivatal korábbi vezetője élesen bírálta a jelenlegi oktatási rendszert, és az okok között szinte mindent felsorolt, amit ma imamalom-szerűen ismételgetnek a pedagógustiltakozások szervezői és az erre rácsatlakozó, szavazatvadász ellenzéki pártok: kevés a pedagógus, méltatlanul alacsonyak a bérek, a státustörvénynek semmi értelme, a Nemzeti alaptanterv a végletekig elavult és a rendszerből hiányoznak a reformok. Természetesen nem azt állítom, hogy minden rendben: 

Maga Gloviczki is a beszélgetés egy pontján megfogalmazza: egy olyan modellnek például, mint a pedagógusok minősítési rendszere, minden országban, Chilétől Tokióig legalább tíz év kell, hogy megfelelően integrálódjon az adott társadalomba. És ezzel tulajdonképpen egyet is tudok érteni. 

Amiről viszont egyetlen szó sem esik a beszélgetésben, pedig igen komoly hatással van a magyar oktatási rendszerre (is), a gyerekeinkre, a pedagógusokra, a szülőkre, a helyzethez való viszonyulásunkra, az a nagyon szervezett és markáns nyugati lobbi, ami pontosan ezt a területet célozza, és amit mi itt Magyarországon, Európában talán utolsó végvárként, még fel tudunk tartóztatni. Pedig ezek az ideológiák mindig valamilyen forradalmi hevület párájában szivárognak be a köztudatba szépen lassan, észrevehetetlenül, hogy aztán belülről gerjesszenek konfliktust és széthúzást. 

Jó példa erre a szexuális kisebbségek iránti érzékenyítés, ami először csak egy mesekönyvnek indult, és sok egyéb más, elfogadásra váró társadalmi csoport mellett a mesébe beleszőtték a leszbikus és homoszexuális hősöket is. Ez csak egy mese, miért ne kerülhetne be egy óvoda könyvtárába, miért ne olvashatnánk fel érdekességképpen a gyerekeinknek este, miért ne beszélgethetnénk róla az iskolában osztályfőnöki órán? Azért, mert közvetlenül ebből indult ki az a nagy ívű kezdeményezés is nem sokkal később, hogy az iskolában szexuális felvilágosítás címen tartsanak rendhagyó osztályfőnöki órákat az érintett kisebbségeket képviselő queer, transzszexuális, homoszexuális és mindenféle nemi irányultságú emberek arról, mennyire rendben van, ha például férfiak nővé műttetik magukat és fordítva. 

A folyamat ezen pontja Magyarországon megakadt, többek között a gyermekvédelmi törvénynek köszönhetően. Ugyanakkor elképesztő indulatokat gerjesztett szülők, felnőttek, pedagógusok között, pontosan azért, mert sokan mindezt csak egy nemes ügyként látták, nem pedig egy nagyon is tudatos lobbi kezdeti lépéseiként. Olyannyira nem csupán (összeesküvés-) elmélet, amit állítok, hogy nyugati társadalmakban, főként az Egyesült Államokban, ahonnan mindez gyökerezik, már ott tartanak, hogy komplett iparág épül arra, hogy reparálják a nemváltó műtéteiket megbánó fiatalokon elkövetett hormonális, szervi és ki tudja, még milyen károkat.

Éppen a napokban olvastam egy kaliforniai lányról, aki most, tizennyolc évesen azt állítja, tizenegy éves korában online influenszerek arra a téves meggyőződésre kényszerítették, hogy transznemű. Mindez a Kaiser Foundation Hospitals és négy orvos ellen benyújtott keresetében olvasható. A lány most beperelte azokat, akik felügyelték a beavatkozást, ugyanis tizenhárom éves korában mindezek hatására eltávolíttatta a melleit. Annak a folyamatnak, ami itt nálunk megállt, az egyik lehetséges végpontja valami ilyesmi: megtévesztett gyerekek, akiket a szüleik ellen fordítottak, és olyasmire vették rá őket, ami nagy eséllyel az egész életüket derékba töri.

Úgyhogy igen, az oktatási rendszerünket védjük akkor is, amikor az ilyen típusú ideológiákat, az erről szóló mesekönyveket nem engedjük be az iskola falai közé. Persze innen mindez úgy tűnik, mintha egy betegesen merev és rugalmatlan döntéshozói kör csak azért sem akarná, hogy szabad legyen a csók és a szerelem, mert ők a dogmatikus fejükben eldöntötték, hogy apa, anya, gyerek, itt kezdődik egy egészséges család. Pedig a történet nem erről szól, mivel innen pedig már csak egy ugrás az utcai tüntetés és zavargás, a nép lázadása, amelyet már annyira elnyomnak, hogy a balhéról készült felvételekkel egészen Brüsszelig kell rohanni.

Egy másik front Pankotai Lili esete. Még egyszer hangsúlyozom: nem azt állítom, hogy túlfizetettek a pedagógusok és minden a legnagyobb rendben. Az viszont nem vezethet semmilyen megoldás felé, hogy gyerekeket tolunk a rendőrsorfal elé, akik végletekig felhergelve tombolnak a rendőrök előtt, majd minderről fotósorozatot készítünk és kivisszük Brüsszelbe. Merthogy a probléma pontosan itt kezdődik: Pankotai Lili és elődje, Nagy (trágár) Blanka sem saját meggyőződése alapján, önszántából állt ki a színpadra elmondani a diáktársainak, hogy a rendszer rohad, nekik pedig már csak egy esélyük van: ha ledöntik a Sándor-palotát. Amit tett, tettek, az irányítottan zajlott. Sajnos ezt mi sem igazolja jobban annál, mint, hogy a könnygázzal borított diáktársakról készült fotók Vera Jourováig jutottak, aki maga is szívós ellendrukkere az Orbán-kormánynak és tulajdonképpen mindennek, ami ebben a felfordult világban egy kicsit is normális.

És nem drága neki, ha a Pankotai Liliknek egy életre megpecsételődik a sorsuk, és uniós képviselők nézegetik, ahogy könnygázfelhőben úsznak, pusztán azért, hogy eljátszhassák: Magyarországon diktatúra van és rendőrállam, sőt már a gyerekeket sem kíméli a karhatalom.

Amikor az oktatás helyzetéről beszélünk, erről is beszélünk. Mert szerves része. A pedagógus- és a diáktársadalom is végletekig megosztott, pattanásig feszült, és szabadságharcnak beállított szenvedése közepette nem veszi észre, hogy éppen azok rángatják dróton, akik a molinóikat festik. A fizetéseket lehet emelni, a Natról mindig lehet egyezkedni, az életpályamodellen lehet finomhangolni. De a gyerekeinkben okozott ideológiai károkat, azt hiszem, nem lehet majd helyrehozni.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Kurucz Árpád)