Ma harmincnégy éve lett öngyilkos Imre Katalin. Nem az azóta elfeledett irodalmár személye az érdekes, és az alábbiakban sem valamiféle méltatása következik. Hanem a jelenség figyelemre méltó: egy hithű kommunista, aki egyébként a Kádár-rendszerrel sem békélt meg, önkezével vet véget az életének, mert nem bírja elviselni, hogy hazánk államformájának megnevezéséből kikerül a nép szó. Nem fogadja el az addigi hivatalos ideológia végét, azt, hogy elkerülhetetlen a rendszervált(oztat)ás. Szűrös Mátyás ideiglenes államfő aznap, 1989. október 23-án kiáltja ki – a rosszmájúak szerint suttogja el – a harmadik magyar köztársaságot.

A Kádár-rendszerben nevelkedett, akkor már fiatal felnőttként – aki már politikailag az 1989. novemberi négyigenes népszavazás előkészületeinek lázában égett – szinte véletlenül, egy azóta közszereplővé lett évfolyamtársam biztatására sodródtam a parlament előtt egybegyűlt tömegbe. Imre aznapi öngyilkossága utólag visszavetítve azért is emlékezetes, mert sokan egyáltalán nem éreztük ezeket az időket akkora törésnek, mint amekkora például 1945 lehetett az azt átélők számára. Erre talán az állam élén Straub F. Brunót aznap váltó Szűrös Mátyás, valamint a változatlanul hivatalban maradt kormányfő, Németh Miklós személye is garancia volt. Pár hónappal később robbant ki a Dunagate-botrány (az ellenzéket továbbra is titkosszolgálati módszerekkel figyelték meg), majd megtartották az első szabad parlamenti választásokat.

Nyilvánvalóvá vált, hogy az ország belpolitikai, gazdasági berendezkedése, külpolitikai orientációja hosszú időre megváltozik, de idővel az is világos lett, hogy az Antall-kormány minden igyekezete dacára megbonthatatlannak tűnő elitek uralják az országot a privatizáció haszonélvezőiként, valamint a kulturális és médiavilág bebetonozott korifeusaiként. A posztkommunista utódpárt az 1994-es választásokon – ahogy a labdarúgásban mondják – győzelemre váltotta a mezőnyfölényét. Egyetemünkön nem volt észrevehetetlen a változás, de azért észbontó mértékű sem: levették a dialektikus logika és a tudományos szocializmus tanszékek tábláit, és vissza-, vagy egyáltalán beengedtek olyan oktatókat, akiket korábban nem, így aztán csatlakozhattak a tanszékekre a valamikori rákosista professzorokhoz. (Utóbbiak egyike Rákosi elvtárs tolmácsa volt. Így kerültem egy kézfogás távolságra Rákositól és kettőre Sztálintól…) 

Ma is rengeteg hiányérzettel viseltetik sok ember 1989–90-nel kapcsolatban, akárhová pártoljon is politikailag. Van, aki a posztkommunista hatalomátmentést, van, aki az ügynökelszámoltatást, van, aki a szociális egyensúly súlyos megbomlását, felépített egzisztenciák összeomlását és a makkos cipős, lila öltönyös újkapitalista parvenük hirtelen felemelkedését kifogásolta, kifogásolja. Vagy mindezeket együtt.

Mészáros Márta Napló-trilógiájának utolsó része, az 1990-ben bemutatott Napló apámnak, anyámnak legabszurdabb jelenete, amikor János, az áldozat, akit Kádárék majd hamarosan kivégeznek, egy 1956. decemberi szilveszteri bizarr buliban azt mondja a volt ávós Magdának,

Ez nem jó. Nem mind vagyunk gyilkosok, még akkor sem, ha ki-ki embert ölt. Az 1849-es hőseink egy hadsereg vezetői voltak, akiken senki nem kér számon elejtett osztrák katonákat. Hunyadi Jánoson sem törököket. Ne mossuk össze az áldozatot az elkövetővel! A film említett jelenetében az egykori Gulág-rab szibériai pufajkáját újra felöltve mulatozik sztálinistákkal – amíg egy pufajkásrazzia ki nem józanítja az egész társaságot. Ne akarjuk magunknak ilyen történelmet! – Az élt túl, aki előbb lőtt – emlékezett utóbb Varga János, az utolsó élő Corvin-közi srác.

Vannak, akik Nagy Imre miniszterelnököt (1896–1958), a temetetlen halottat emelték 1956 hősévé. Majd eldönti a történelem, hogy ez megállja-e a helyét. Önmagában a mártíromság nem emel a magasba. Kamaszkorunkban anélkül jártunk-keltünk a pesti Fürst Sándor (ma: Hollán Ernő), Sallai Imre (Tátra) és Rajk László (Pannónia) utcák környékén, hogy bárki az ismeretségben a hőseinek tekintette volna ezeket az embereket, akiket egyébként két különböző korban végeztek ki igazságtalanul. A bitófa önmagában ehhez kevés. 

A Lauer Learning – Lauer Andrea, a legnagyobb amerikai magyar ernyőszervezet ’56 emlékét ápoló vezetőjének oktatási cége – még régebben felmérette, hogyan látják a magyar iskolások a forradalmat és szabadságharcot. Az eredmény nem túl hízelgő: mindössze húsz százalékuk állította, hogy tanult az akkori eseményekről. Voltak, akik Petőfi Sándort is ’56 hőseihez sorolták. Mint kiderült, számos osztályban el sem jut a tanmenet 1956-ig. Ráadásul több millióan élünk itt olyanok, akik soha nem ülünk már vissza az iskolapadba, az oktatásunkból pedig kimaradtak az akkoriban még nem is tisztázott történelmi ismeretek. Az egyetemi felvételin még 1988 júniusában is ezt tették fel az egyik esszékérdésnek: Mi vezetett az 1956-os ellenforradalom kirobbanásához? Az elvárt válasz pedig az MSZMP 1956. decemberi értékelésének a Kádár-rendszer egészében ismert négy pontja volt „a Rákosi–Gerő-klikk szektás politikájá”-tól „a nemzetközi imperializmus uszításáig”.