Ha viszont ez a helyzet, akkor feltevődik a kérdés, hogy ez a kampós bot megéri azt a gyűrődést, amivel egy magas intenzitású háború jár egy csaknem százmilliós lakosú, atomküszöbön álló regionális hatalom ellen?

Amerika lépései a Perzsa-öböl tágabb pátriájában a második világháborút követően kevés kétséget hagynak a válasszal kapcsolatban. A régióval kapcsolatos amerikai politika mozgatórugója nem a politikai kapzsiság volt, hanem sokkal inkább a paranoia. 

Az első ilyen megmozdulás az 1946-os iráni–azerbajdzsáni válság idején történt, amikor Truman olyan eréllyel lépett fel az észak-iráni szovjet jelenlét és olajintrikák ellen, amihez hasonlót Kelet-Európával kapcsolatban egyszer sem láttunk. Tizenegynéhány évvel később utódja, Eisenhower meghirdette a nevével fémjelzett doktrínát, hogy megakadályozza, hogy ez az energiában gazdag régió a kommunista tábor befolyása alá kerüljön. 1980-ban még mindig a Szovjetunió jelentette a fenyegetést a régióra, és erre válaszul hirdette meg Carter elnök a Carter-doktrínát, amelynek lényege az volt, hogy szükség esetén katonai erő alkalmazásának árán is távol fogja tartani a Perzsa-öböltől az Afganisztánba betörő szovjeteket.

Alig hét évre rá már nem a szovjetek, hanem egy régi-új hatalom, Irán jelentette a legnagyobb fenyegetést a régióra, és az ambíciói­nak katonai erő alkalmazásával kellett határt szabni az Earnest Will és a Praying Mantis akciók keretén belül.

Röpke négy évvel a tankerháború lecsengése után ismét új ellenfél fenyegette a ré­giót Szaddám Huszein személyében. Az első öbölháború célja nemcsak Kuvait felszabadítása volt, hanem annak a megakadályozása is, hogy az iraki diktátor regionális olajhegemónná váljon. A 2003-as második öbölháború dinamikája a 2026-os háború árnyékát vetítette előre. Egy atomfegyverrel rendelkező Irak mindörökre bebetonozta volna magát mint a régió főhatalma, kicsavarva Amerika kezéből azt a bizonyos kampós botot. A tét ismeretében talán kevésbé meglepő, hogy a figyelemzavaros szuperhatalom először lőtt, és csak utána kérdezősködött. 2025 júniusában az izraeli–iráni háború során hasonló helyzet állt elő, és Amerika ismét úgy döntött, hogy inkább a langyosat is megfújja. Irán cselekedetei és retorikája nem sok kétséget hagytak a perzsa állam szándékaival kapcsolatban. Ma, 2026-ban csupán ugyanennek a drámának a második felvonását láttuk.

A de facto politikai döntéseken és a dokumentumokon kívül van egy másik igen meggyőző bizonyíték arra, hogy a jelenlegi háború nem a derült égből gumibot irracionalitásának az iskolapéldája, hanem két párhuzamos, hosszú távú folyamat ütközésének a következménye.

Ezt az eszközt pedig úgy hívják, hogy a térkép.

A Perzsa-öböl régiójának a térképére tekintve azt látjuk, hogy 1947-től egészen ­1980-ig az egyetlen állandó amerikai bázis a régióban az Ötödik flotta bahreini bázisa volt. Az ­1979-es forradalommal mindez megváltozott. Az iszlám forradalom exportjával és az iráni proxik megjelenésével párhuzamosan gombamód kezdtek szaporodni az amerikai bázisok is a régió­ban. 1980-ban két légibázis Ománban (Masirah és Thumrait), 1991-ben az első öbölháború okán hat új bázis a térség három országában, és ezt követte egymás után a többi, a szíriai al-Tanfig bezárólag. Ezeknek a bázisoknak egy részét később bezárták, egy részüket, mint például a szaúd-arábiai Prince Sultan légibázist újra megnyitották. 

Ami pedig a legutolsó kérdést, a „miért most”-ot illeti, a legőszintébb válasz az, hogy nem tudjuk. Vannak feltételezések, vannak választöredékek, de teljes választ adni erre a kérdésre per pillanat nem lehet. A döntés mögött álló hírszerzési értesüléseket az adminisztráció bemutatta a képviselőház és a szenátus releváns bizottságai előtt (az úgynevezett Nyolcak Bandája), de a tartalmukkal kapcsolatban csak találgatni tudunk.

Egyébként is a „gyutacs” kérdése csak akkor fontos, ha a háború elindítását egy impulzív, nem átgondolt döntésként értelmezzük. A független–objektív média az amerikai Demokrata Párt vonalát követve orrba-szájba tolja ezt a narratívát.

Ha viszont felismerjük, hogy ennek a háborúnak mély, strukturális okai vannak, amelyek jelen voltak már a múltban is, amikor a Szovjetunió vagy Irak játszotta Irán mostani szerepét, akkor jobban megértjük a jelenlegi válság dinamikáját, és jobban meg is tudjuk jósolni Amerika jövőbeli viselkedését.

Hogyan fog reagálni az USA Kína vagy India próbálkozásaira, hogy megvessék a lábukat a globális benzinkút körüli parkolókban? Hogyan fog reagálni az USA egy jövőbeli szaú­di atomfegyverprogramra? Ezeket a kérdéseket sokkal könnyebb megválaszolni a hosszú távú strukturális folyamatok ismeretében, mintha abból az axiómából indulunk ki, hogy Trump benézte a dolgot.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa