Ez ma már cáfolhatatlan, hiszen most is olyan ellenféllel, ellenfelekkel szemben kell harcolnunk, akik öntik a pénzt, no meg az emberi életeket a háborúkba. Mindenesetre a történelem nem kegyelmezett nekünk, rángatott és rángat most is, ameddig csak bír. Nekünk Mohács kell, hogy felébredjünk, mondja a költő. Nem igaz! Vagy legalábbis nem biztos, hogy igaz. Belerángattak bennünket már régen a vereségtudat elfogadásának álságos kényszerébe, holott mindig nálunk nagyobb erőket vagyunk, voltunk kénytelenek elhessegetni. Most is így örvénylik a történelem körülöttünk. Nem tagadható, mert történelmi hazugság lenne, hogy az Európai Unió címen nyilvántartott társaság ilyen-olyan terrorjához és fenyegetéseihez hozzászokva nem nagyon van már remény arra nézve, hogy ennek az álságos társaságnak egyszer csak búcsút inthetünk. Ám állítólag a remény hal meg utoljára.

Van-e még józanul gondolkodó ember Magyarországon, aki nem tudja, nem tapasztalta, hogy a jelen napokban történt magyarországi országgyűlési választások uniós támogatással, háttérvezénylésekkel és nyilván ilyen-olyan ukázokkal voltak tarkítva, amelyek nem éppen törvénybe illőek? Hát, ha guruló dollárokkal és aranyrudakkal lehet grasszálni, majd soha meg nem állapítani, hogy kié és milyen célú pénzek gurultak innen valahová, akkor mindent lehet.

Bocsánat, de engem még az is zavar, hogy mind Ukrajna ilyen-olyan státuszú vezetői, no meg az Európai Unió főemberei egyáltalán megszólalhatnak a magyar választásokat illetően. Mi közük hozzá? Ez náluk a függetlenség? Csapdába kerültünk tehát. Nem most, már régen. Amikor azzal kezdődött, hogy nyithatunk Ausztriában cukrászdát. Mert az ám az igazi szabadság! Holott csapda volt és mézesmadzag ez is, s az is maradt. A lényeghez nem volt köze. A lényeg a szuverenitás, a függetlenség, a becsület, a nyíltság – lenne. Csakhogy ezen fogalmak vannak a legnagyobb kereszttűzben, lejáratási célzattal. Meglehet, naiv vagyok (sajnos ez igaz), de az unió garázdálkodásai és tehetségtelensége felbőszít. Az, hogy nyíltan beleavatkoznak a magyar választásokba. Az, hogy mentelmi jogot adnak egy szabályszegő, elviselhetetlen magatartást tanúsító illetőnek, s még sorolhatnánk. Ennyit tehát most az országok szuverenitásáról. Azt meg csak az Isten tudja, hová gurultak a dollárok, s hogy a hatalmasságok mire és kikre szánják majd őket. Jelenleg mi, magyarok az unió fogságában élünk. Már régóta. Mások a globális elit pórázán csüngenek. A mai naptól kezdve így lesz nálunk is. Jobban, mint bármikor – legalábbis szerintem.

Közben – ha lehet hinni az elemzőknek – arról olvashatunk egyre gyakrabban, hogy az Európai Unió nem tud felmutatni valódi eredményeket a gazdaságát illetően, ugyanis nem fejlődik dinamikusan. (Szerintem a szellemi létet illetően sem.) Értékeit már régen feladta. Ha volna épp most viccelni kedvem, akkor azt írnám, az unió a maga bajaival, gondjaival úgy néz ki, mint Pató Pál úr: ej, ráérünk arra még! Mi, magyarok, saját bőrünkön érezzük a kezdetek óta azt, hogy az Európai Unióban másodrangú polgárok lennénk. Bocsánat, vagyunk. Nem sorolnám a bizonyítékokat, van belőlük elég. Csapdába estünk tehát. Elidegenítettek bennünket a saját tradícióinktól, békevágyunkat kezdetek óta lenézik, nem érdekli őket. Mert háborúpártiak, meg migránspártiak, valamint igazságellenesek. Ez mára már cáfolhatatlanul bebizonyosodott. De akkor mit keresünk mi ott? Miért hagyjuk, hogy dollárok gurulgassanak, hogy háborúpártiságra akarjanak kötelezni, hogy másodrangú polgárai legyünk?

A mostani magyar választási eredmények azonnal bebizonyították a nem nekünk drukkolók ármánykodásait. Dőlt a lé, beleavatkoztak a politikánkba, nyíltan elkiabálva, hogy kinek drukkolnak, s a bűnök megbocsáttattak, méghozzá villámgyorsan, például egy mentelmi jognak nevezett valami beiktatásával, s ezeket büntetés nem követte, az igazság meg másfelé költözött. Most éppen ott tartunk, hogy naponta tapasztaljuk, az Európai Unió kóklerek kezébe került. Már régen persze, és ott is maradt. S bizony azt is szomorúan konstatálhatjuk, s nem mentegetőzési szándékkal, hogy nem könnyű a politika világában az erkölcsi törvényekre hivatkozni. Pontosabban hivatkozni lehet, csak az érvényesítésük ütközik nem kevés akadályba. Az erkölcsileg vészesen megbolydult világ ugyanis többnyire fütyül a törvényekre, fütyül a szabályokra. Nekünk Mohács nem kell, mondják joggal sokan. Volt már egy, nem kell több. S ha már verssel kezdtem ezt a cikket, talán némi vigasz ebben a megbolydult világban Serfőző Simon Akkor című költeménye: „Foroghatnak a szélkakasok, / köpönyegek: / én lábvetve, mások helyett is, / erős legyek. / Csak biztonságom: a nyugalom / velem legyen, / a kavarodó szél, idő mit / véthet nekem? / Ha bennem helyén minden, mint nap, / hold az égen, / Fondorkodhat bárhogy a világ, / nincs mit félnem.”

A szerző újságíró