„A szén-dioxid-kvótakereskedelem nem nettó szélhámosság, de hosszú éveken át komoly hibák gyengítették, amelyek miatt a nagy vállalatok gyakran olcsón megúszhatják a környezetszennyezést.

Hogyan működik a rendszer?

Felső határ (Cap): Az Európai Unió meghatározza, hogy az ipar összesen mennyi szén-dioxidot bocsáthat ki.

Csökkenő keret: Ez a megengedett össamennyiség évről évre kevesebb lesz.

Kereskedés: Aki kevesebbet szennyez, eladhatja a megmaradt kvótáját annak, aki többet bocsát ki.

Valós kritikák és hibák

Ingyen kvóták: A múltban a nagy ipari cégek (például a acél- vagy cementgyárak) hatalmas mennyiségű ingyen kvótát kaptak, hogy ne települjenek át az EU-n kívülre.

A szén-dioxid-kvótakereskedelmi rendszert (különösen az uniós EU ETS-t) a környezetvédők, a közgazdászok és a piaci szereplők részéről számos egyéb komoly kritika is éri.”

Tovább firtattam a dolgot, a nagyságos asszony ezt felelte:

A legfőbb további aggályok és rendszerszintű problémák a következők:

1. Karbon-kompenzációs csalások (Carbon Offsets)

Kamuzöld projektek: Sok cég nem a saját kibocsátását csökkenti, hanem unión kívüli (pl. dél-amerikai vagy afrikai) erdőtelepítési vagy megújuló energiás projektek finanszírozásával "váltja meg" a bűneit. 

Túlzó ígéretek: Oknyomozó riportok többször kimutatták, hogy ezek a civil projektek papíron sokkal több szén-dioxidot „nyelnek el”, mint a valóságban, így a megvásárolt kompenzáció gyakran csak PR-fogás. 

2. A költségek áthárítása a fogyasztókra

A lakosság fizet: A vállalatok a megdrágult kvóták költségeit (például a villamosenergia-szektorban vagy az üzemanyagoknál) beépítik a végtermékek árába.

Amikor egy gyár szén-dioxidot bocsát ki, a törvények értelmében kvótát kell vásárolnia a piacon. Ez a kvóta egy plusz költség a cégnek, pont olyan, mint a drágább áram, a magasabb munkabér vagy a drágább alapanyag.

A vállalatok ezt a plusz kiadást nem a saját profitjukból fizetik ki, hanem beépítik az önköltségbe, vagyis megemelik a termékeik eladási árát. Így a számlát a folyamat végén a vásárló (a lakosság) egyenlíti ki.

Hogyan működik ez a gyakorlatban? (Példák)

1. Áram- és gázszámlák

A fosszilis energiát (szenet, gázt) használó erőműveknek minden tonna CO₂ után kvótát kell venniük.

Ha a kvóta ára magas, az erőmű drágábban tudja csak előállítani az áramot.

Ezt a magasabb árat az áramszolgáltató fizeti meg az erőműnek, a szolgáltató pedig átterheli a lakosságra.”

Szóval a nagyságos asszony mellébeszél, és igazam van: a széndioxid-kvótakereskedelem egy nettó szélhámosság. A nagy multik bagóért veszik a kvótát, szennyeznek önfeledten, és még át is hárítják a költségeket a fogyasztókra. Stimmel.

És akkor egy barátomtól ezt az üzenetet kaptam:

„«A szén-dioxid kvótakereskedelemnek nevezett tapétaszaggató szélhámosság után bevezetik a vízkredit , ( water credits) rendszert.» A fenntartható módon megspórolt vagy megtartott víz után járó «krediteket» a lakosság eladhatja olyan vállalatoknak ( pld. digitális adatközpontok) amelyek működésük során vízfogyasztásban «túllépik saját kvótájukat». India két államában mar kísérletként működik a rendszer. Digitális leltár készül a falvak vízkészletéröl és bevezetik a lakosok között kereskedhető «vízkrediteket». Hivatalos indok a  «pazarlas visszaszorítására». Az újkeletű vízkaszinó krupiéja azonban ugyanaz, mint a régebbi áramkaszinóban (értsd áramtőzsde) gázkaszinóban és széndioxid kvótakaszinóban: a multi. Így "monetizálják" a levegőt, vizet, azaz magát az emberi élet alapfeltételeit.”

Ismét a nagyságos asszonyhoz fordultam azzal a kérdéssel, igaz-e, hogy a széndioxid-kvóta mintájára hamarosan bevezetik a vízkvótát is?

Ezt a választ kaptam:

„Nem, a szén-dioxidhoz hasonló, tőzsdei kvótakereskedelmi rendszert nem akarnak bevezetni a lakossági vízre Európában. Az ivóvízhez való hozzáférés az ENSZ és az Európai Unió szabályozása szerint is alapvető emberi jog, így annak piacosítása vagy spekulatív kereskedelme jogilag és politikailag is kizárt.

A hír vagy félreértésen, vagy a külföldi (főleg ausztrál és amerikai) agrár-vízpiacok híreinek torzításán alapul.

Mi a valóság? Honnan jön a félreértés?

A pletykák és aggodalmak mögött három valós folyamat áll, amelyeket gyakran összekevernek a szén-dioxid-kvótákkal:

1.    Globális vízkereskedelem (Water Trading) – de nem a lakosságnak

2.    A világ néhány rendkívül száraz vidékén (például Ausztráliában a Murray-Darling medencében vagy az USA egyes nyugati államaiban) létezik egyfajta vízjog-kereskedelem.”

Aha. Szóval a hír igaz, a többi mellébeszélés. És ezt is megtaláltam hozzá:

„Víz Zöld Kreditek: Fenntartható Megoldás a Természetvédelemre

Az indiai kormány Mission LiFE kezdeményezése bevezette a szén-dioxid-kreditek mintájára a Water Green Credits programot , hogy előmozdítsa a vízmegőrzést, az esővízgyűjtést és a hatékony felhasználást . Ez a piacvezérelt mechanizmus célja, hogy kezelje India riasztó talajvíz-csökkenését azáltal, hogy ösztönzi az iparágakat, a gazdálkodókat és a magánszemélyeket a vízfelhasználás optimalizálására és a megtakarítási kreditek kereskedelmére. (...)

A kormány Mission LiFE kezdeményezése egy Víz Zöld Hitelprogramot javasol, amely a szén-dioxid-kibocsátási kredit modellen alapul .

A csökkentett fogyasztásért járó, értékesíthető kreditek révén ösztönzi a vízmegtakarítást, az esővízgyűjtést és a szennyvízkezelést .

A hatékony örökbefogadás főbb követelményei:

Határozza meg az alap vízlábnyomokat .

Mérési és ellenőrzési szabványok meghatározása .

Hozz létre egy piacteret a hitelkereskedelemhez .

Olyan árképzési mechanizmusok létrehozása , amelyek egyensúlyt teremtenek a költségmegtérülés, a méltányosság és a takarékosság között .

A hitelértékelést befolyásolhatják a regionális tényezők, mint például a csapadékmennyiség, a talajvíz minősége és a szűkösség szintje. (...)

A Water Green Credits (víz zöld kreditek) piacalapú megközelítést kínálnak a vízhiány kezelésére , biztosítva a fenntartható vízgazdálkodást a mezőgazdaságban , az iparban és a városi területeken . Sikerük az erős politikáktól, az érdekelt felek részvételétől és a technológiai integrációtól függ . Egy jól megvalósított kreditrendszer előmozdíthatja a fenntartható mezőgazdaságot , biztosíthatja a vízkészleteket , és összehangolhatja a gazdasági növekedést a környezeti felelősségvállalással.”

Forrás: https://universalinstitutions.com/water-green-credits-a-sustainable-solution-for-conservation/

Szóval Indiában már „működik a dolog. Tehát akkor megérkeztünk, már ilyen is van: Az adós 10-26% közötti kamattal kap hitelt a „filantróp civil szervezettől” arra, hogy ivóvízhez jusson (kútfúrás, vízcsapok telepítése). Ez Indiában kedvező kamatozásnak számít, mert az uzsorásoktól 125% kamatra kapna hitelt. Érdekes, hogy az indiai állam felelőssége fel sem merül az ügyben, nemhogy pénzügyi kötelezettségvállalása, így a szegény indiai embernek a „filantropok” és az uzsorások között kell választania, ha nem akar szomjan halni.

A „vízkrediteknek” pedig kialakul a piaca, és az indiai „vízkredit tőzsde” - na, az vajon kiknek a kezébe van ?  Nem, egyáltalán nem az indiaiak, a cseremiszek vagy az izlandiak kezében. Hanem kizárólag a multik birtokolják.

És ami most Indiában megkezdte működését, percekben belül működni fog Európában is. És akkor ismét elővehetjük Csokonait...