Történelmi távlatban mégiscsak arról kell beszélni, hogy a modern magyar jobboldal szakaszosan kialakult 1989/90 utáni formája 16 éven keresztül sikeresen tartott fenn egy önrendelkezésre építő állami-politikai-társadalmi rendszert. Ennek vége szakadt, de vigyázni kell, nehogy a NER sírjába a körülötte álló jobboldali gyásznép is beleessen. A nemzeti együttműködés rendszerének megszűnése, a Fidesz és a KDNP választási veresége nem jelenti a jobboldal missziójának végét, hiszen eszméink nem buktak el. A magyar jobboldal előtt mostantól nem ideológiai, hanem szervezeti kérdések állnak.

Ha csak a parlamenti pártokat nézzük, akkor a mostani Országgyűlésben rögtön három nemzeti-jobboldali frakció is van (Fidesz – Magyar Polgári Szövetség, KDNP, Mi Hazánk Mozgalom). Amint az 1996-tól 2010-ig tartó nagy menetelés során a szélességében és mélységében folyamatosan bővülő Fideszen kívül is mindig voltak és maradtak jobboldali formációk, értve alattuk a pártokat, mozgalmakat és értelmiségie­ket, úgy 2010 és 2026 között is akadtak ilyenek. Érthető, hogy a NER dominánspárti kormányzása nem hagyott sok teret és lehetőséget a többi jobboldali csoportnak, működjenek akár a 2010–2019 közötti három­osztatú belpolitikai konstellációban (centrális politikai erőtér), a rákövetkező látensen duális berendezkedésben vagy az utolsó években. Itt persze különbséget kell tenni a parlamenti ellenzék azon csoportjai között, amelyek mindvégig nemzeti alapon maradtak (Mi Hazánk), és azok között, amelyek egészen az önfeladásig menően fokozatosan sodródtak nemzetközi-globalista irányba (Jobbik). Miután a hegemónia szerkezete legkésőbb 2024-ben megbomlott, a NER kormánypártjainak megadatott a lehetőség, amivel sajnos nem éltek, hogy okulva a lengyel példából, vagyis a nemzeti-konzervatív PiS és a nemzeti radikális Konföderáció összefogás híján előállt 2023-as ellenzékbe kerüléséből, nemzeti nagykoalíciót hirdessenek, amely gátat vethet annak, hogy a szavazók a NER fürdővizével együtt a jobboldali gyereket is kiöntsék. De sosem késő tanulni, adódik még alkalom a nemzeti koncentrációra.

Az iménti látkép kiegészítendő a parlamenten kívüli jobboldal funkcionálisan sokszínű és tematikusan tagolt világával, amelybe a folyóiratok és könyvkiadók, a politikai platformok (Polgári Demokraták), az ügyek mentén vagy egyenesen a tömörülés céljával szerveződő kezdeményezések (Dobbanjon Mozgalom, Határtalanul a Magyar Fiatalokért, Magyar Egység Mozgalom), az ifjúsági szervezetek s egyéb mozgalmak tartoznak. Velük kapcsolatban rögtön adódik a költői kérdés, hogy vajon miért csak a jobboldalnak van széle, a baloldalnak ellenben kiterjedése, és előbbi miért hagyja, hogy peremeit egyre jobban és jobban felgöngyölítsék, mígnem egy ártalmatlan magra szűkül?

Mellérendelő modell

Az új jobboldal kialakításának létezik szellemi, szervezeti és a személyi oldala, lássuk, hogy ezekkel kapcsolatban mire építhetünk a továbbiakban!

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a szellem az elsődleges, a gondolat vezet és első a kultúra, lévén a politikában semmi sem történik, ami a kultúra területén már jóval korábban le ne zajlott volna. Az ország­gyűlési választásokon leadott szavazatokat legalább négyévnyi előkészítő munka előzi meg. Ezért a hosszú távú feladatok a legsürgősebbek, és nem elég a pillanatot uralni, az évtizedet kell. Ezt a hosszú távú, aprólékos és fáradságos kulturális munkát nevezik metapolitikának, amely a politikai előterében ér el eredményeket, azt meghatározva például, hogy mit értünk családon, milyen szavakat használunk, hogyan definiáljuk az egyén és közösség viszonyát s mihez kötődünk.

A szervezeti kérdés lényege, hogy az államhoz kötődő működésmód túlsúlya helyett innentől kezdve építsünk önkéntes kezdeményezésre: hierarchikus, központosított alá-fölé rendelés helyett olyan modellekre van szükségünk, mint a decentralizált rajintelligencia, a plurális gerilla-hadviselés és a mellérendelő mozaikstruktúra. Először is, a felhalmozott politikai tudás kollektív termelés, közös emlékezet és együttes erőfeszítés eredményeként jött létre, és további megőrzése, tárolása és szaporítása is így lehetséges. Aztán a lassú és nehezen mobilizálható intézményrendszerek helyett a kis műhelyek, szellemi tűzfészkek és mozgékony kezdeményezések ideje jött el; az egyetlen centrum helyébe lépő sok önálló központ hatékonyabb. Végül nem különálló, vertikálisan minél magasabbra nyújtózkodó oszlopokra, hanem horizontálisan összeillő mozaikdarabokra van szükségünk.

A harmadik pillér a személyi állomány kérdése, ami azért kényes, mert itt emberi dolgokkal kell számot vetni. Minden hétköznapi gyarlóságot és a mindannyiunkra jellemző emberi gyengeséget elismerve tegyük világossá, hogy feladatunk ellátásáról a történelem és nem saját egónk ítélőszéke előtt kell számot adnunk. A nagy emberek alá szervezett mamutstruktúrák, az önmagukról beszélő „véleményvezérek” ideje lejárt. A jobboldal nem egyéni projekt, hanem történelmi küldetés.

Egy a tábor, több a zászló

A jobboldal államosítása véget ért, ezek után az autonóm jobboldali közösségek, mozgalmak, kezdeményezések mozaikszerű összeillesztésére kell koncentrálni. Minden műhelynek, mozgalomnak, szervezetnek és pártnak együttműködő rendszert kell alkotnia – röviden ez a mozaikstratégia, amelyik rugalmas, ellenállóképes és konfiguratív. Az új jobboldal szervezetileg tehát mozaikjobboldal. A mozaikjobboldal nem választási koalíció vagy kényszerszövetség, hanem olyan szerveződési modell, amely kellő autonómiát ad a benne önként résztvevő legkülönfélébb szereplőknek. Röviden szólva, a mozaikjobboldal a taktikai együttműködés stratégiája, a nagy közös kép kirakásán dolgozó személyek, szervezetek, pártok, mozgalmak, aktivisták, értelmiségiek és választók összessége. Vagyis mi, mindannyian.