Eurázsia és Óceánia

A világtörténelem nagy konfliktusai arra az elementáris ellentétre vezethetők vissza, ami a tengeri és szárazföldi hatalmak meghaladhatatlan különbségéből fakad.

Fotó: Stokkete Forrás: Shutterstock

A fikcióból kifejtve a valóság ércét, két német gondolkodót kell idéznünk. Karl Haushofer 1931-ben vetette fel három, úgynevezett páneszmék kormányozta nagytér egymásmellettiségét, amik közé egy nyugati-atlantit, egy összázsiai szovjetet és egy pánpacifikusat számított. Carl Schmitt 1952-ben azt írta, izgalmas kérdés, hogy „a mai kétosztatúság az egyféleségre való átmenet-e”, vagy pedig „létezik egy harmadik faktor, mégpedig minden bizonnyal nemcsak egy, hanem több is”, amelyek idővel a „harmadik erők többségbe kerüléséhez vezetnek”. Azt gondolta, hogy a két szemben álló hidegháborús főszereplő mellett, pontosabban rajtuk kívül létrejöhet egy harmadik pólus, ennélfogva pedig „a világ kettéosztása nem a globális egység első lépcsőfoka, hanem átmenet a Föld új sokféleségbe”. Mintha az Egyesült Államok elvetélt unipoláris kísérletének kudarcához fűzött kortárs kommentárt olvasnánk, amely olyan többpólusú berendezkedést prognosztizál, ahol a kettéosztott világ tézisére következő világhegemónia antitézise a többpólusú világrend szintézisébe olvad. Milyen szép is volna!

Világok harca

Eurázsia és Óceánia kapcsán ideáltípusokról van szó, amelyek nem a változékony ideológiák légköréből szálltak alá, hanem a mozdulatlan geológiai lemezek világából emelkednek föl. Megszoktuk, hogy a nagy nemzetközi ellentéteket a szemben álló felek évszázadok óta politikai ellenfogalmakkal címkézik fel. Ám a felszíni politikai ellentétek mélyebben fekvő okokra vezethetők vissza, méghozzá szó szerint olyanokra, amelyek a földben rejtőznek. A megváltoztathatatlan földrajzi körülményekből fakadó politikai érdekellentétek rendelkeznek a legnagyobb pólusképző erővel. A mindent átfogó törésvonal kapcsán a tengeri és a szárazföldi hatalmak összecsapásairól van szó, amelyek az óceáni és a kontinentális elemek alapellentéteiből fakadnak, illetve a thalasszokráciák és a tellurikus államok antagonisztikus különbségei fejezik ki őket.

A győztesek írják a történelmet elve alapján a nemzetközi összeütközések okairól az a magyarázat él tovább, amit a porondon maradó fél önmagáról és a vereséget szenvedett félről mondani szokott. Így lett az I. világháború geopolitikai konfliktusából a demokratikus antanthatalmak és a tekintélyelvű központi hatalmak küzdelme, melyek közül az Osztrák–Magyar Monarchia és a császári Németország semmiben sem maradt el Nagy-Britanniától és Franciaországtól szociális és politikai jogok tekintetében, ellentétben az utóbbiakkal szövetséges cári Oroszországgal. A setesuta ideológiai besorolás helyett az alapkonfliktust valójában az angolszász status quo párti erők és a feltörekvő új hatalmak közötti feszültség okozta, de lehetne beszélni a tengerentúlon gyarmatosító és az Európa közepén elhelyezkedő országok földrajzi érdekellentétéről is, főleg abban a tekintetben, hogy az előbbiek által ellenőrzött tengeri összeköttetések élvezzenek-e elsőbbséget vagy az észak-európai kikötőket inkább vasúton kapcsolják össze a Közel-Kelettel. Az ideológiai fedősztori szempontjából elgondolkodtató lehet a hidegháború során a „szabad világ” és a „béketábor” szembenállása is. A végsősoron a miniszoknya és a pufajka szimbolikus ellentétébe sűríthető világméretű életmódkonfliktus 1989–91-es kimenetelében ugyanakkora része volt az emberek vágyainak, mint a gazdasági teljesítménynek, pláne, mert mindkettő származtatható a földrajzi nyitottság előnyéből és a zártság problematikájából.

Vagy itt van korunk liberális demokráciáinak orientalizáló narratívája a „diktatórikus ázsiai hatalmakról”, ami egyfelől megismétlése az egyszer már beváltnak gondolt hidegháborús nyugat–keleti mesének, amellyel még a mostani szereplők is azonosak, másfelől viszont új rétegekkel is bővül az észak(atlant)i szövetség és a globális Délnek nevezett közösség kapcsán. Nem a véletlen műve, hogy a „kollektív Nyugat” magállamai a transzatlanti térségben honosak, a korábbi keleti hatalmak örökösének is nevezhető „globális Dél” vezetői pedig kelet-eurázsiai elhelyezkedésűek. Íme, az óceáni–kontinentális ellentét!

Leviatán és Behemót

Az előbbiekből is következik, hogy a korhoz kötött ideológiai ellentétek helyett érdemesebb a földtörténetből fakadó eltéréseket figyelembe venni, hiszen előbbiek végsősoron nem mások, mint ez utóbbiak racionalizált, narratív magyarázatai. A tengeri és a szárazföldi hatalmak közötti különbség az öröktől fogva adott geológiai eltéréseket tükrözi, legjobb kifejeződése ezért a mitikus tartományban található, vele kapcsolatban ontológiai mássággal kell számot vetnünk.

Jób könyvében olvassuk, hogy két nagy szörnyeteg létezik: a vízi világhoz tartozó Leviatán és a szárazföldön élő Behemót. Előbbi, amelynek neve „tekergőzőt” jelent, egy óriás cethal vagy krokodilszerű tengeri élőlény, utóbbi héber neve pedig hatalmas méretű emlősállatra utal, melynek „a hegyek adják táplálékát”. A zsidó hagyományban a két lényt Isten választotta külön, Leviatánt a tenger sötét mélyére vetette, Behemótot pedig a végtelen pusztára száműzte, mert ha egyesülnek, képesek beszakítani a Földet. A két mitológiai alakot, amelyek ősképszerűségét talán nem kell külön hangsúlyozni, William Blake úgy ábrázolta 1825-ben, mint elefánttestű, vaskos növényevőt és a habokból felmerülő tengeri sárkányt. Ez volna a kolosszális kontinentális hatalmak és a mozgékony, tengereket uraló óceániak szimbolikus ábrázolása.

Az ókori görögök a mitológia és a valóság határán fogalmazták meg a tengeri és a szárazföldi elem különbségét, amiből az óceáni és a kontinentális hatalmak konfliktusa fakad. Platón ősi egyiptomi hagyományra hivatkozik, amikor a Timaioszban azt írja, hogy egykor Poszeidón, a tenger istene várost alapított Heraklész oszlopain, azaz a Gibraltári-szoroson túl, a neve Atlantisz szigete volt, amely „kívülről, az Atlanti-óceánból útra kelve, fennhéjázva vonult egész Európa és Ázsia ellen”, amely alatt akkoriban a Mediterráneum Észak-Afrikától Fekete-tengerig terjedő vidékét értették. E csaknem 2500 éve megfogalmazott mítosz világosan szól az atlanti-óceáni és az eurázsiai-szárazföldi világok különbözőségéről.

Hegel megfigyelte, hogy „a természeti meghatározottság legáltalánosabb viszonya a tenger és a szárazföld”, előbbihez azt társította, hogy „a határozatlan elem a korlátlannak és végtelennek képzetét kelti bennünk, ez pedig arra bátorítja az embert, hogy túlmenjen a korlátozotton: a tenger maga a határ nélküli”, ellenben „a szárazföld az embert a talajhoz rögzíti, ezáltal végtelen sok függőségbe jut”. Ennek politikai konzekvenciáját is levonta, sőt területileg is rögzítette, mondván, a világtengerek uralására alapított, gyarmatosító, indusztriális-merkantilista „Angliában a jog a legrosszabbul áll és csak a gazdagokért van”. Friedrich Ratzel a 19. század végén úgy írt, hogy a szárazföldi államok szükségképpen lokalizált jellege éles ellentétben áll a tengeri kereskedelmet folytatók logikusan nemzetközi karakterével, amint fő elemeik, a víz és a föld is eltérő természetű, mert „amit a szárazföld évezredek alatt előkészít, annak elvégzéséhez a tengernek csak évekre van szüksége – a tenger örökké feloldja a földfelszín szilárdságát”.

Óvatosan, de politikailag is lefordítható mindez, mégpedig úgy, mint egyfelől a víz elemének fő jellegzetességét adó, örökké változó fluiditás és a nyílt tenger határtalansága, másfelől pedig a szilárd, rögzített föld állandósága és a hozzá tartozó behatárolt, tagolt végesség. Előbbi meghódítása technikai kérdés, amely hajózással történik, ehhez ipar, kereskedelem és jogi szabályozás szükséges, utóbbi megtartása viszont határvonással, ellenőrzéssel, műveléssel és birtoklással valósítható meg. Az egyik egy globális méretű, szabadkereskedelmen és kapitalizmuson nyugvó liberális világ létrejöttét implikálja, a másik viszont több, földrajzilag és kulturálisan eltérő világ egymásmellettiségét jelenti, melyek mindegyike sajátos civilizációkhoz kapcsolódik. Amint az amerikai tengeri stratégia felállítója, Mahad admirális írta, „a tenger a kommunikáció és a kereskedelem fő közvetítője, a tengeri kereskedelem márpedig minden korban a gazdagság forrása”, így nem csoda, ha az imént idézett Ratzel szerint „a tengerek nevelik fel a világbirodalmakat”. Nyílt tenger, nyitott társadalom – csukott határok, zárt közösségek.
A földrajzi vonatkozások determinációi hosszú távon meghatározzák az egyes országok, köztük a világpolitikát alakító nagyhatalmak területi kiterjedését, gazdasági kilátásait és demográfiai kapacitását, azokon alapuló katonai erejét, kereskedelmi lehetőségeit és kulturális arculatát, vagyis általánosságban vett politikai karakterüket. Amint Carl Schmitt írta, „a világtörténelem nem más, mint a szárazföldi, kontinentális hatalmak és a tengeri hatalmak harcának története”. E nagy tengeri–szárazföldi küzdelem egy-egy felvonása volt a kereskedő-kézműves Athén és a katonai-földműves Spárta közötti peloponnészoszi háború, majd a római parasztköztársaság és a tengeren kereskedő Karthágó közötti küzdelem. Az újkor legnagyobb szabású, ilyen konfliktusa Napóleon próbálkozása volt, amely az 1805-ben elvesztett trafalgari csata és Oroszország 1812-es megtámadása között arra irányult, hogy a kontinentális zárlat segítségével „a földdel győzze le a tengert és belefojtsa a büszke kalmárszigetet” (Jócsik Lajos).
Az I. világháború meghatározó nyugati antanthatalmai (Franciaország, Nagy-Britannia, Egyesült Államok) széles körű tengeri kereskedelmet folytattak és gyarmatbirodalmak urai voltak, a központi hatalmakhoz viszont Európa középső és keleti felén összpontosuló hagyományos szárazföldi országok tartoztak (Bolgár Cárság, Német Császárság, Oszmán Szultánság, Osztrák–Magyar Monarchia). Lefordítható mindez a modern és a tradicionális, az alkotmányos liberalizmus és a tekintélyelvű egyeduralom ellentétére, de mindezek egyetlen közös földrajzi gyökérokból származnak. Schmitt felvetette a II. világháború egy olyan olvasatát, miszerint „az angolszász világuralom univerzalizmusának minduntalan nekiszegül a kontinentálisan összetartozó nagyterekre osztott Föld képe”, 1949-ben pedig úgy gondolta, hogy „az Atlanti-óceán roppant tere áll szemben a kontinentális szárazföld hatalmas orosz-ázsiai területével: újra megnyilvánul tehát a szárazföld és a tenger ellentéte, a maga őseredeti egyszerűségében, csak ezúttal már globális méretekben.”

Amint nem véletlen, hogy a nyugati antanthoz liberális tengeri-kereskedő országok, a központi hatalmakhoz pedig konzervatív kontinentális államok tartoztak, úgy az sem, hogy a transzatlanti blokk meghatározó pillérei az USA, Nagy-Britannia és az EU, Eurázsia középső és keleti részén pedig egy orosz–kínai–indiai szövetség formálódik. Suba a subához, guba a gubához.

Tenger és szárazföld

Carl Schmitt 1942-ben megjelent Szárazföld és tenger című műve a kontinentális és tengeri hatalmak antagonizmusáról szól – végigvezet az angolszász thalasszokrácia felemelkedésén és a vele szemben álló kontinentális hatalmakkal (Spanyol Királyság, napóleoni Franciaország, császári Németország) vívott küzdelmén. A nagyesszét a Moby Dick ihlette.

„Az ember szárazföldi lény, a szilárdan megalapozott Földön él, ez a kiinduló helyzete, nézőpontja innen ered” – ezekkel a szavakkal kezdődik a kis könyv, amely tehát az ember létét eredendően a földhöz rögzíti, ezzel a tellurikus hatalmaknak adva az elsőbbséget. A milétoszi matematikus, Thalész volt az, aki felvetette, hogy az élet a vízből ered – innét származik a thalasszokratikus felfogás. A tengeri és szárazföldi hatalmak roppant hegemóniaküzdelmének két kitüntetett időpontja 1588 és 1898. Előbbi a pápai áldással hajózó, egyesített spanyol–portugál Nagy Armada elveszejtése volt a csatornánál és a Brit-szigetek körül, amely után a protestáns Anglia legyőzte legnagyobb korabeli ellenfelét és elkezdte kiépíteni tengeri világbirodalmát. Utóbbi a spanyol–amerikai háború évszáma, amelynek következtében az Egyesült Államok elvette a spanyolok maradék karibi és csendes-óceáni gyarmatait, a britektől pedig átvette a thalasszokráciák stafétáját, amelyet az 1921–22-es washingtoni szerződéssel formalizált, a valóságba pedig 1945-től kezdve ültetett át.

Bár az angolszász thalasszokráciák háromszáz év alatt kétszer is döntő vereséget mértek a tellurikus hatalmakra, az ősidők óta tartó küzdelem nem ért véget. Ma azt látjuk, hogy a csendes-óceáni partnerekkel megerősített transzatlanti hatalmak, azaz a G7-ek gazdasági háborút vívnak az Eurázsiá­ban koncentrálódó, nagy kiterjedésű kontinentális államokkal, és a klasszikus „belvidéknek” számító, hegyes-völgyes Irán, a kontinentális Perzsia utódja, sikeresen dacol a csatahajókkal felszerelt Egyesült Államokkal.