Még nem tudjuk, milyen lesz az új szabadság, ezért erkölcsi normái sincsenek, és ezek híján együttélésre vonatkozó szabályai sem, amelyekhez igazodhatna. Arra sincs sok eszköze, hogy megvédje magát a pénzuralom önteltségétől és durvaságától, ami semmitől nem riad vissza, amióta nem kell tartania a kommunizmustól.”

Vaskos, tömény, nyúlós ostobaság az egész, olyan, mint a valaha volt sűrített tej, de legalább benne van az összes közhely és sablon, ami a valaha volt SZDSZ-világképből lecsöpögött és szétterült.

Ez a kedvencem:

„A hatvanas években a háború utáni világrendet utasították el. (...) A baby boomer generáció (az 1946–1960 között születettek – a szerk.) sem Keleten, sem Nyugaton nem kért ebből többé: sem a nők alávetettségéből, sem a prágai tavasz leveréséből, sem az Egyesült Államok «hátsó udvarának» tekintett Latin-Amerika katonai diktatúráiból, sem a Vörös tér öregembereinek «létező szocializmusából».”

Nos, az a helyzet, hogy az a bizonyos hatvanas évek, s benne az a nyugati „nagy generáció” nem hogy nem utasította el a kommunizmust, hanem abba volt szerelmes, méghozzá minden, újabb és újabb, s egyre rettenetesebb változatába. Sévilla foglalta össze mindezt a lehető legtökéletesebben:

„Ötven éve tart. Párizsban néhány tucat ember adja meg a hangnemet. Műsorokban beszélgetnek, cikkeket publikálnak, könyveket írnak, egyetemen oktatnak, vitákban szólalnak fel, petíciókat írnak alá, együtt ebédelnek… 1945-ben azt hirdették, hogy a Szovjetunió maga a paradicsom, és Sztálin dicsőségét zengő verseket írogattak. 1960-ban azt gondolták, hogy a gyarmati rendszer felbomlása csodásan megoldja a tengerentúli népek gondjait. 1965-ben Fidel Castro, Ho Si Minh és Mao jogos harcát üdvözölték. 1968-ban azt hangoztatták, hogy a jólét a mindenféle kötöttség eltörléséből keletkezik. 1975-ben Pol Pot kambodzsai hatalomátvételétől voltak elragadtatva. 1981-ben azt hitték, hogy a sötétségből a fénybe léptek. 1985-ben támogatták, hogy Franciaország megnyissa határait a világ összes menekültje előtt. 1992-ben meg voltak győződve arról, hogy a nemzetállamnak vége, és hogy a maastrichti szerződés Európája új korszakot nyit meg az emberiség történelmében. 1999-ben kijelentették, hogy a család és az erkölcs elavult forgalom.”

Így, méghozzá pontosan így. És akkor meg is érkeztünk lassan a mába, az új generáció világába, amely új generáció „éppen számot vet a múlttal, és semmi kielégítőt nem talál felmenői győzelmeiben.

Még nem tudjuk, milyen lesz az új szabadság, ezért erkölcsi normái sincsenek, és ezek híján együttélésre vonatkozó szabályai sem, amelyekhez igazodhatna.”

Ez is ostobaság, de ebben a részletben legalább van egy kis igazság is. Ostobaság, hogy ez a generáció éppen számot vet a múlttal, ugyanis nem vet számot semmivel, múltja éppúgy nincs, mint jövője, be van zárva a pillanat börtönébe, végérvényesen és kiábrándítóan jelen idejű, história, hagyomány, emlékezet, nemzet és nemzeti múlt tökéletesen hidegen hagyja, csakúgy, mint a jövő, legyen szó akár távlatos jövőről, akár a holnapi napról, nincsen a nyomorultnak semmi más, csak a pillanat, és mint tudjuk, harminc másodpercig képes figyelni bármire is. Mindebből pedig magától értetődően következik, miszerint „erkölcsi normái sincsenek, és ezek híján együttélésre vonatkozó szabályai sem, amelyekhez igazodhatna.” Ez az egyetlen igaz megállapítás az egész SZDSZ-szennycsatornából. S mivel nincsenek erkölcsi normái, így magától értetődő természetességgel szakít az isteni és a természeti törvényekkel egyaránt, s büszkén vallja -a hatvanas évek kretén generációjának nyomdokaiba lépve-, hogy nincsen férfi és nő, teljesen mindegy, ki minek születik, hiszen csak az számít, ki mi szeretne (bocsánat: AKAR!!!) lenni.

És igen, ezek törnek-zúznak, gyújtogatnak és fosztogatnak ma szerte a nyugat-európai városokban. Fejükön kapucni, pofájukon maszk, kezükben szivárványos vagy vörös zászló, no és persze palesztin, az elengedhetetlen, az LMBTQ-idióta együtt menetel a legradikálisabb iszlamista idiótával, aki azért jött ide, hogy elpusztítson mindent, ami európai és keresztény, ezek az elviselhetetlen és eltakarítandó és teljesen felesleges idióták együtt dobálják minden kezük ügyébe eső tárggyal a rendőröket, a boltosokat és a nem kellő lelkesedéssel üvöltő normális polgárokat, majd tökéletes egyetértésben és szándékegységben zúzzák be a boltok kirakatait, hogy haza vigyék a lehető legnagyobb átmérőjű plazmatévét vagy a lehető legdrágább divatcuccot, hogy már másnap árulják a neten.

Ezeknek ez a forradalom.

És nem most kezdték, már a fekák kitalálták odaát Amerikában, amikor a BLM zászlók alatt fosztogattak.

1956-ban Budapest forgalmas útvonalain és csomópontjain dobozok jelentek meg a következő felirattal:

„Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak.”

És azok a dobozok megteltek pénzzel, és senkinek nem jutott eszébe ellopni akár egyetlen egyet is.

De hát, az régen volt. Az még nem volt „modern”, nem volt „woke”, akkor még voltak erkölcsi normák és együttélésre vonatkozó szabályok. Akkor még számot vetettek a múlttal és tisztában voltak felmenőik győzelmeivel is, vereségeivel is, egyáltalán: tisztában voltak vele, hogy vannak felmenőik.

Az ’56-os pesti srácok lelkében ott reszketett minden magyar szabadságharc lelke, az aradi tizenhárom mártíriuma, a kis Bice-Bóca és a Kuckó király példázata.

És még azt is tudták, ki a fiú, ki a lány, és még senki, de senki nem hülyült bele teljesen és végérvényesen a jólétbe és az unalomba.

Még elképzelhetetlennek tűnt, hogy az Ember tragédiájának római színe visszatérhet.

„Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával

Elandalítni azt a szózatot,

Mely a kebelnek mélyét felveri, 

S jobb cél felé hiába ösztönöz.

Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,

Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,

S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:

Hiába mind, a régi istenekben

Nincs már hited, kövekké dermedeztek.

(Az istenszobrok szétporlanak)

Elporlanak, s új istent nem találsz,

Mely a salakból újra fölemelne. –

Nézz csak körűl, mi pusztít városodban

Hatalmasabban, mint a döghalál,

Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,

Hogy Thébaisznak puszta téreit

Vad anachórétákkal népesítsék,

Ottan keresve tompúlt érzetöknek

Mi még izgassa, ami még emelje. –

El fogsz pusztúlni, korcsúlt nemzedék,

E nagy világ most tisztuló szinéről.”

Hát, pedig visszatért...

(Folytatjuk)