A félelem megeszi a lelket

Alighanem örökre belém égett az a jelenet. Szimbolikus pillanat volt, egy új világ kezdete. A félelem, ez az ezerarcú szörnyeteg alighanem velünk marad még azután is. Komoly munka lesz az is, hogy ne fejlődjön ki belőle pánik.

Csak a helyesen használt maszk nyújt védelmet Fotó: Bach Máté

II. János Pál többek között ezt mondta székfoglaló homíliájában: „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy mi lakik az emberben. De egyedül ő tudja ezt! Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme. Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez.”

Negyvenkét évvel ezelőtti szavak. És most aztán tényleg ideje lenne, megint és újra a „nemfélésnek”. Nem egy könnyen megfogadható tanács ez. Talán nem véletlen, hogy ez az instrukció jelenik meg a legtöbbször a Bibliában. Valaki megszámolta, háromszázhatvanötször. Annyiszor, ahány nap van egy évben. Keresztény életet élni amúgy sem egy lampionos kerti mulatság. Kemény meló.

Mert legkevésbé sem merül ki abban, hogy ügyesen feldíszítjük a karácsonyfát. Nem félni pedig a legtöbbünknek jóval összetettebb feladat, mint mondjuk nem ölni. A félelem, a szorongás ugyanis, ami aztán könnyen agresszióhoz is vezethet, mélyen belénk van kódolva, ami néhány ezer évnyi barlangi életforma után nem is csoda. Egyébként is. Békeidőben is talál magának szoronganivalót az ember, most meg konkrétan háború van. Ráadásul az ellenség egy laikusoknak megfoghatatlan valami.

Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény, írja József Attila Hazám című versében, egy más szövegkörnyezetben persze, de a fortélyos szó nem csupán az alliteráció miatt került a félelem elé, bár annak sem utolsó. A mostanában méltatlanul elfeledettnek tűnő Rainer Werner Fassbinder egyik filmjének címe A félelem megeszi a lelket. Pontos. Az élet egyik legnagyobb kihívása a halálfélelem legyőzése. A halál pedig az élet legmagányosabb eseménye.

Csak azért mondom el, mert idetartozik. Halálközeli „élményem” nem volt egy nagy élmény. Soha életemben nem éreztem magamat annyira magányosnak, és be voltam csinálva kegyetlenül. A halálfélelemről alapesetben még olvasni is ijesztő, nemhogy együtt élni vele. Persze akadnak kivételek, mint például Irvin D. Yalom könyve, a Szemben a nappal. A Stanford Egyetem pszichiátriaprofesszora azzal vesz le minket a lábunkról, hogy nem nagyképű, nem kioktató és nemcsak a személyes történetek elmesélői küszködnek a félelmükkel, hanem bevallottan maga a szerző is.

Gondoltam, most csak úgy felütöm valahol. Itt sikerült: „Mi, emberek, kapcsolódásra ítéltettünk. Vizsgáljuk bármilyen aspektusból – akár az evolúciótörténet, akár az egyén fejlődése szempontjából – társadalmunkat, kénytelenek vagyunk az embert interperszonális kontextusban, vagyis a másokhoz fűződő kapcsolatainak fényében elemezni. A nem humán főemlősök, a primitív társadalmak és napjaink szociológiai vizsgálatainak adatai igen meggyőzően bizonyítják, hogy a valakihez tartozás szükséglete alapvető és megkerülhetetlen tény: az ember társas lény, a másokkal való intenzív és hosszan tartó kapcsolatok éltetik. Szinte minden ezt igazolja. Hogy csak egy példát említsek, a pozitív pszichológia területén számos tanulmány született a közelmúltban, amely azt hangsúlyozza, hogy a boldogság elengedhetetlen feltétele a meghitt kapcsolat másokkal.”

Na hisz ez az, a baj csőstül jön, ahogy szegény nagyapám mondogatta. Merthogy most ennek is meszeltek egy ideig és ez (is) beláthatatlan következményekkel járhat. Az egyetlen bizonyosságnak a bizonytalanság tűnik, és senki nem tudja, mit hoz a jövő. Hogyan alakulnak majd társas kapcsolataink, ha egyszer ennek a tébolynak vége szakad? Ugyanígy folytatunk mindent, vagy új szokásokat veszünk fel? Egymás átölelése ugyanúgy kimegy a divatból, mint a kézcsók?

Alighanem örökre belém égett az a jelenet, amikor a legutóbbi BL-meccsen, amit még láthattam, a két főnök, Jürgen Klopp és Diego Simeone nem kezet fogtak egymással, hanem egy kissé rituálisnak tűnő pávatánc közepette összeérintették a könyöküket. Szimbolikus pillanat volt, egy új világ kezdete. A félelem, ez az ezerarcú szörnyeteg alighanem velünk marad még azután is. Komoly munka lesz az is, hogy ne fejlődjön ki belőle pánik.

De nézzük egyik arcát a sok közül, mert meglepően változatosak a maszkjai. Ifjabb Csoóri Sándor írja, hogy 1973-ban Széken, a csipkeszegi táncházban, az Icsán banda muzsikálása közben nagy verekedés kerekedett az ifjak között.

A zenekar egy magaslaton álló padról követte az eseményeket, tudták, hogy mi miért történik. Tisztában voltak vele, hogy a verekedést is tanulni kell, hogy aztán ne féljenek este hazajönni Szamosújvárról, három román falun át. Aztán amikor a zenészek úgy gondolták, hogy ennyi éppen elég lesz, belekezdtek egy énekbe, és azok, akik az imént még egymást ütötték, összekapaszkodtak. Így tisztelték meg az életet, „az örök változó egyetlent”.