A Shipibo-konibo nép valahol Peru mélyén, az Amazonas felső folyása mentén él. Jól ismerjük őket. Vagy ha nem is pont őket, jól ismerjük azt a létformát, ahogyan ők élnek. Vargas Josa számos regényében felbukkannak a perui indiánok, s akármennyire is megkülönböztetik magukat egymástól a törzsek, számunkra nem az eltérések lesznek lényegesek, hanem az általánosságok: az az őshagyomány, az a végtelen múltból táplálkozó jelen, amely meghatározza ezeknek az embereknek az életét, szemléletét vagy egészen konkrétan a pillantását.
A kiállítás katalógusa azt írja, hogy ezek az emberek valamiféle holisztikus egységben szemlélik a világot, úgy, ahogyan mi már soha nem fogjuk látni. Úgy vélik, az embereknek, növényeknek, állatoknak és a természet vagy, talán így pontosabb, a létezés minden elemének valamiféle egységes szelleme van, anima, lélek, őslényeg, amelyet ők ibónak neveznek.
A katalógusszöveg azzal a szellemes fordulattal folytatódik: minden arra utal, hogy ezek a fényképek is az övék. Mintha a Shipibo-konibo nép ibója átjárná a képeket, s a fotókon keresztül itt lenne velünk a Néprajzi Múzeumban. Szép szimbólum, de én nem kedvelem az efféle misztikát. Nekem másról szólnak ezek a fotók. Bár amiről beszélnek, az éppen olyan ősi és erős, mint az ibo.
Hosszú percekig álltam egy megdöbbentő fotográfia előtt. A képen fiatal anya ül, ölében gyermekével, hátterében három asszonnyal, talán anya, anyós, nagynéni hármassal. A kép felkavaró. Éppen úgy helyezkedik el az öt alak, mint az ükanyámat és lányait megörökítő XIX. századi dagerrotípián az öt asszony. Csakhogy ők indián népviseletben vannak, s nem szecessziós haute couture-ben.
Ám középen a gyönyörű fiatalasszony éppen olyan decens eleganciával zárja össze combjait, fordítja kissé oldalra a lábát és emeli meg a sarkát, mintha egy európai illemtankönyvből tanulta volna az előkelően nőies testtartást.
Ölében a gyermek azonban még a XX. század végéig szokásban volt koponyatorzító kötést visel, a háttérben pedig a három asszony olyan zord arckifejezéssel bámul a kamerába, hogy a néző nem tudja eldönteni, mit lát a szemükben: minden körülmények között támogatni fogják a fiatal anyát vagy azt, hogy minden körülmények között rákényszerítik a törzs hagyományait. Vagy a kettőt egyszerre. Úgy, hogy nem is értenék, ha azt mondanánk, ez két különböző dolog. Azt hiszem, ezt hívják zárt társadalomnak. És ebből a nézőpontból igazi csoda bontakozik ki előttünk.
Gyógyító emberek, kézművesek, halászok, közösségi vezetők, családok, ebédfőző asszonyok, csupa hétköznapi arc, csupa hétköznapi jelenet. Ám minden pillanatból árad a hagyomány ereje, és minden arcból árad a tudás bizonyossága: az élet úgy teljes, ahogyan mi azt megéljük. Zárt társadalom.
David Díaz Gonzáles 1992-ben született Peruban, az Ucayali tartományban fekvő Nueva Saposoa őslakos faluban.
A Shipibo-konibo amazóniai indián közösség büszke tagja, és Peru egyik legjelentősebb és legtehetségesebb fiatal fotósa. Elnyerte az El Comercio perui napilap által adományozott Luces-díjat a legjobb 2022-es fotókiállítás kategóriájában. Első díjas lett a perui művészetet népszerűsítő és támogató szervezet, az AFAP 2022-es Maravillarte kiállításán, fényképezés kategóriában.
Képzett digitális grafikai tervező, jelenleg Limában él, ahol továbbra is fotózást és digitális képalkotást tanul.
Az ucayali Masisea járásban élő menonnita kolónia által okozott erdőirtásról szóló fotós kutatásaiért 2021-ben elnyerte a Pulitzer Központ Amazonasi Esőerdőért Újságírói Alapítványának ösztöndíját. 2020-ban a Kené színezőkönyv digitális változatában jelentette meg fényképeit az Alianza Arkana nevű őslakos szervezet, az Amazon Watch nonprofit érdekvédelmi szervezet támogatásával.
A kritikusok szerint tudatosan tartja magát távol az amazóniai indiánok sztereotip ábrázolásaitól, és a közösség tagjaként, belülről igyekszik újraalkotni a róluk és kultúrájukról kialakított képet.
Munkájáról így nyilatkozott a fotókollekció egyik bemutatásán:
A Shipibo-konibo népnek dinamikus kultúrája van, amely most átmeneti időszakon megy keresztül, és sok olyan dolog lesz, ami megváltozik az elkövetkező években. Ezért érzem úgy, hogy még időben vagyok, hogy ezeket a változásokat dokumentáljam és a fotózáson keresztül megmutassam. Ez az én lehetőségem arra, hogy megmentsem népem értékeit, ez az én felelősségem.
Így kicsit olyan a Népem portréi címen meghirdetett kiállítása a Néprajzi Múzeumban, mint amikor mi kattintgatjuk hétköznapjainkat a mobiltelefonunkkal.
Csak ezek egészen másféle hétköznapok. Olyanok, amelyek ma még benne léteznek egy évezredes hagyományban, amelynek szabályai, gondolatai, viszonyai nem kitaláltak, hanem örököltek.
Zárt társadalom. Talán az utolsó zárt társadalmak egyike.
