A Shipibo-konibo nép valahol Peru mélyén, az Amazonas felső folyása mentén él. Jól ismerjük őket. Vagy ha nem is pont őket, jól ismerjük azt a létformát, ahogyan ők élnek. Vargas Josa számos regényében felbukkannak a perui indiánok, s akármennyire is megkülönböztetik magukat egymástól a törzsek, számunkra nem az eltérések lesznek lényegesek, hanem az általánosságok: az az őshagyomány, az a végtelen múltból táplálkozó jelen, amely meghatározza ezeknek az embereknek az életét, szemléletét vagy egészen konkrétan a pillantását.
A kiállítás katalógusa azt írja, hogy ezek az emberek valamiféle holisztikus egységben szemlélik a világot, úgy, ahogyan mi már soha nem fogjuk látni. Úgy vélik, az embereknek, növényeknek, állatoknak és a természet vagy, talán így pontosabb, a létezés minden elemének valamiféle egységes szelleme van, anima, lélek, őslényeg, amelyet ők ibónak neveznek.
A katalógusszöveg azzal a szellemes fordulattal folytatódik: minden arra utal, hogy ezek a fényképek is az övék. Mintha a Shipibo-konibo nép ibója átjárná a képeket, s a fotókon keresztül itt lenne velünk a Néprajzi Múzeumban. Szép szimbólum, de én nem kedvelem az efféle misztikát. Nekem másról szólnak ezek a fotók. Bár amiről beszélnek, az éppen olyan ősi és erős, mint az ibo.
Hosszú percekig álltam egy megdöbbentő fotográfia előtt. A képen fiatal anya ül, ölében gyermekével, hátterében három asszonnyal, talán anya, anyós, nagynéni hármassal. A kép felkavaró. Éppen úgy helyezkedik el az öt alak, mint az ükanyámat és lányait megörökítő XIX. századi dagerrotípián az öt asszony. Csakhogy ők indián népviseletben vannak, s nem szecessziós haute couture-ben.
Ám középen a gyönyörű fiatalasszony éppen olyan decens eleganciával zárja össze combjait, fordítja kissé oldalra a lábát és emeli meg a sarkát, mintha egy európai illemtankönyvből tanulta volna az előkelően nőies testtartást.
Ölében a gyermek azonban még a XX. század végéig szokásban volt koponyatorzító kötést visel, a háttérben pedig a három asszony olyan zord arckifejezéssel bámul a kamerába, hogy a néző nem tudja eldönteni, mit lát a szemükben: minden körülmények között támogatni fogják a fiatal anyát vagy azt, hogy minden körülmények között rákényszerítik a törzs hagyományait. Vagy a kettőt egyszerre. Úgy, hogy nem is értenék, ha azt mondanánk, ez két különböző dolog. Azt hiszem, ezt hívják zárt társadalomnak. És ebből a nézőpontból igazi csoda bontakozik ki előttünk.
Gyógyító emberek, kézművesek, halászok, közösségi vezetők, családok, ebédfőző asszonyok, csupa hétköznapi arc, csupa hétköznapi jelenet. Ám minden pillanatból árad a hagyomány ereje, és minden arcból árad a tudás bizonyossága: az élet úgy teljes, ahogyan mi azt megéljük. Zárt társadalom.
