Az etnopolitika tudományosan megalapozott megközelítésével Salat Levente egyetemi oktató szolgált egy higgadt és józanul érvelő írásban, amelynek több vitára ingerlő tézise közül kiemelkedik az, hogy az RMDSZ legnagyobb vívmánya a „de facto autonómia” elérése. 

Legutóbb Frunda György exszenátor próbálkozott hasonlóval, persze Salatéhoz még csak nem is közelítő intellektuális színvonalon, amikor a kétezres évek elején – az autonómia mibenlétével tisztában levők megrökönyödésére – kijelentette, hogy szerinte az erdélyi magyarság elérte a kulturális autonómiát.

Az ügy kapcsán persze megszólaltak a Fidesz karakteres szuverenista politikájától lúdbőrözők is, mint például Magyar Nándor ­László, aki a már említett 1992-es és 1997-es ballib médiaakciókban is jeleskedett, s most sem késlekedett a magyar politikai berendezkedést egy „jobboldali autoriter rezsim” „illiberális, putyini–orbáni variánsának”, az RMDSZ-t a Fidesz „rommagyar fiókpártjának” nevezni, amely számára egy évtizede „az egyedül legitim ideológia, a jobboldali/autoritér (illiberális, egyre inkább alt-right, posztfasiszta)”.

De hagyjuk is ezt a sematikus, idejétmúlt SZDSZ-es szövegelést, nézzük inkább Magyari eszmetársának, a státustörvény ellen egykor fellépő, a Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútuma kapcsán Hitlert emlegető, tehát a magyar nemzet iránti pozitív elfogultsággal aligha vádolható Székely Ervin exképviselő, újságíró reflexióját, amelyben egy érdemleges tézisre is lelhetünk. Persze átüt sorain a magyar nemzeti gondolkodás sunyi gyűlölete, amikor arról beszél, hogy az RMDSZ

Jellemző, hogy ő is felrója a szövetségnek, hogy a „Fidesz fiókpártjává” vált, amit abból olvas ki, hogy hét képviselője „benyújtotta a gyermekvédelmi törvény olyan értelmű módosítási javaslatát, amely tiltaná a kiskorúak nemváltásának, illetve a homoszexualitásnak a propagandáját”. Ez a kezdeményezés szerinte „a hasonló tartalmú, magyar jogszabály szolgai átvétele”. Egy józan gondolkodású polgár szerint inkább a woke-őrültek által ostromolt normalitás bástyáinak védelme.

 A Budapest-orientáltság, s a betagozódás egy Kárpát-medencei szintű nemzetstratégiába reális politikai alternatíva az RMDSZ számára, melynek vannak ugyan jelei, de messze állunk még attól, hogy e diagnózist alátámassza a valóság.

Igaza van viszont Székelynek abban, hogy az RMDSZ felszámolta a belső pluralizmust és demokráciát, hogy „a politikai vita […] az elnöki kinyilatkoztatásra szorult”, hogy megszűntek vagy kiürültek az RMDSZ-en belüli ideológiai műhelyek, hogy a kritikai szemlélet hiánya jellemzi a szervezetet. Mindennek megvan a maga történeti magyarázata. A belső demokrácia és pluralizmus tudatos és tervszerű felszámolásának kezdete 1996-ig, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásáig nyúlik vissza. Az autonomista ellenzék 2003-ban fogott bele a saját szervezetek megalakításába, amikor tagjai már visszafordíthatatlannak látták a Székely által is említett folyamatot.

Az RMDSZ struktúrája máig őrzi a nemzeti önkormányzati korszak lenyomatát, miközben a belső pluralizmus külsővé vált, három párt versenyez a magyar szavazatokért, így az RMDSZ pártszerű működése mondhatni természetes. Változásra nem sok esély mutatkozik, a status quo megfelel az RMDSZ-ben maradottaknak, akkor is, ha értékrendi szempontból azonosulni tudnak a Fidesz-orientációval, és akkor is, ha világnézetük és kapcsolati rendszerük mást diktálna.

 A stratégia alapvonalai is minden bizonnyal megmaradnak: bukaresti konfliktuskerülő taktikázás az engedménymorzsákért, a budapesti nemzeti erők külpolitikai és nemzetpolitikai támogatása mellett. S hiába lesz esetleg ott a román parlamentben a két autonomista párt egy-egy vagy akár ennél több képviselője, nemcsak egy, de két-három fecske sem csinál tavaszt.

Ami pedig az etnikai politizálást illeti, annak tényleg nincs középtávon alternatívája.