A nemzetelvű gondolkodástól való irtózás tudományos köntösbe öltöztetése a kilencvenes évek első felében élte virágkorát, s ha nem is annyira intenzíven és burjánzóan, de kedvelt időtöltésként megmaradt a balliberális oldalon. Vonatkozik ez nemcsak az anyaországra, hanem Erdélyre is. 1992-ben, midőn az akkor még egységes magyar érdekképviselet, az RMDSZ a kolozsvári nyilatkozattal konszenzusos elvi alapot teremtett a további politizáláshoz, a belső önrendelkezés mentén kivívandó három szintű autonómiát jelölve meg a szervezet céljaként, egy SZDSZ-es bekötöttségű értelmiségi kommandó szabályos sajtóhadjáratot indított e stratégia és annak képviselői ellen. Az azóta az élők sorából eltávozott Cs. Gyímesi Éva volt e médiaoffenzíva legaktívabb szereplője, aki nem köntörfalazott, a nemzet iránti szeretetet bélyegezte meg mint „újkollektivizmust”.
E csoport hangadói indítottak támadást egy szűk fél évtized elteltével az önálló Bolyai egyetem eladdig nemzeti konszenzusnak örvendő követelése ellen, s az akkori megszólalásokból is átizzott, hogy a tulajdonképpeni célpontjuk a nemzeti értékrend, a nemzeti gondolkodás.
Nem nehéz felfedezni a párhuzamot az említett előzmények és a Transtelex hasábjain az etnikai politizálás témájában az utóbbi hetekben kibontakozott vita között.
A hozzászólók egy része a nemzetelvű, értékkonzervatív gondolkodás ellen fellépő, magtalan, imént említett szellemi iránycsapást követi, beleértve a vitaindító szerzőjét, Borbély Andrást, aki az „etnikai politizálás” ellen indított támadást, amit az RMDSZ parlamenti képviselője és Kolozs megyei elnöke, Csoma Botond a javában zajló kampány részeként egyedül követhető útként jelölt meg.
Hogy szándékosan érti-e félre névrokonom Csoma szavait, azt nem tudni, de úgy tesz, mintha az etnikai politizálás azt jelentené, hogy az RMDSZ nem foglalkozik semmi mással a magyar jogsérelmek orvoslásán és a magyar nemzeti közösségnek hosszú távú megmaradást biztosító létkeret kiépítésén kívül. A woke-ideológia erdélyi adaptálójaként fel is sorolja mindazokat a kérdéseket, amelyekben elvárná a politikai fellépést a magyar érdekképviselet részéről: a szexuális kisebbségeket ért sérelmektől, az állítólagos intézményi rasszizmuson át a nőalázó családmodellig, hogy csak néhányat említsek a felsorolt több mint egy tucat probléma közül. Végkövetkeztetése, hogy az etnikai politizálás olyan, mintha
„egy marok fonnyadt csihánnal (csalánnal) csapkodnánk a saját csóré ülepünket”.
Csoma Botond általa idézett pár perces kampányfilmje legfeljebb akkor lenne félreérthető, ha nem ismernénk az 1989 óta eltelt 35 év történetét, hiszen, ha valamit fel lehet róni az RMDSZ-nek, akkor az épp az, hogy hosszú ideje kerüli a konfliktusos témákat, a nemzeti kérdéseket, és pont a Borbély András által szűken értelmezett etnikai politizálás tekintetében inaktív, tevékenységének a fókuszába inkább a román–magyar közös ügyek kerültek, amint azt egyébként Csoma Botond frappáns válaszában össze is foglalta, a csihánmetaforát ügyesen visszalőve a szerzőnek.
Az etnopolitika tudományosan megalapozott megközelítésével Salat Levente egyetemi oktató szolgált egy higgadt és józanul érvelő írásban, amelynek több vitára ingerlő tézise közül kiemelkedik az, hogy az RMDSZ legnagyobb vívmánya a „de facto autonómia” elérése.
Nehéz ugyanis a komolyan vehetőség megőrzésével autonómiáról beszélni, konzultatív jogkörökre hivatkozva, egy centralizált, etnokratikus államban, ahol minden érdemi kérdést – az oktatásiintézmény-alapítástól a tananyagon, kinevezéseken át az iskolák névválasztásáig – az elnyomó hatalom képviselői döntenek el, akár kormányon van éppen a magyar érdekképviselet, akár nem.
Legutóbb Frunda György exszenátor próbálkozott hasonlóval, persze Salatéhoz még csak nem is közelítő intellektuális színvonalon, amikor a kétezres évek elején – az autonómia mibenlétével tisztában levők megrökönyödésére – kijelentette, hogy szerinte az erdélyi magyarság elérte a kulturális autonómiát.
Az ügy kapcsán persze megszólaltak a Fidesz karakteres szuverenista politikájától lúdbőrözők is, mint például Magyar Nándor László, aki a már említett 1992-es és 1997-es ballib médiaakciókban is jeleskedett, s most sem késlekedett a magyar politikai berendezkedést egy „jobboldali autoriter rezsim” „illiberális, putyini–orbáni variánsának”, az RMDSZ-t a Fidesz „rommagyar fiókpártjának” nevezni, amely számára egy évtizede „az egyedül legitim ideológia, a jobboldali/autoritér (illiberális, egyre inkább alt-right, posztfasiszta)”.
De hagyjuk is ezt a sematikus, idejétmúlt SZDSZ-es szövegelést, nézzük inkább Magyari eszmetársának, a státustörvény ellen egykor fellépő, a Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútuma kapcsán Hitlert emlegető, tehát a magyar nemzet iránti pozitív elfogultsággal aligha vádolható Székely Ervin exképviselő, újságíró reflexióját, amelyben egy érdemleges tézisre is lelhetünk. Persze átüt sorain a magyar nemzeti gondolkodás sunyi gyűlölete, amikor arról beszél, hogy az RMDSZ
„politikusai egyházi rendezvényeken vesznek részt, kopjafákat avatnak, székelykapukat állítanak, elwassalbertesednek, azaz megpróbálnak megfelelni annak a giccses képnek, amelyet a Fidesz kommunikátorai jelenítenek meg az erdélyi magyarokról”.
Jellemző, hogy ő is felrója a szövetségnek, hogy a „Fidesz fiókpártjává” vált, amit abból olvas ki, hogy hét képviselője „benyújtotta a gyermekvédelmi törvény olyan értelmű módosítási javaslatát, amely tiltaná a kiskorúak nemváltásának, illetve a homoszexualitásnak a propagandáját”. Ez a kezdeményezés szerinte „a hasonló tartalmú, magyar jogszabály szolgai átvétele”. Egy józan gondolkodású polgár szerint inkább a woke-őrültek által ostromolt normalitás bástyáinak védelme.
Székely szerint az RMDSZ számára fontosabb az, ami Budapesten, mint ami Bukarestben történik, s „a Fidesztől várja az áldást és az igét”. E cinikus kijelentés ugyan nem állja meg a helyét, de ha igaz lenne, akár a pozitív rovatba is könyvelhetnénk. Bukarest az elnyomó hatalom központja, mellyel szemben egyre kevesebb erőt tud az erdélyi magyarság felmutatni. A Fidesz pedig a hátország vezető politikai ereje.
A Budapest-orientáltság, s a betagozódás egy Kárpát-medencei szintű nemzetstratégiába reális politikai alternatíva az RMDSZ számára, melynek vannak ugyan jelei, de messze állunk még attól, hogy e diagnózist alátámassza a valóság.
Igaza van viszont Székelynek abban, hogy az RMDSZ felszámolta a belső pluralizmust és demokráciát, hogy „a politikai vita […] az elnöki kinyilatkoztatásra szorult”, hogy megszűntek vagy kiürültek az RMDSZ-en belüli ideológiai műhelyek, hogy a kritikai szemlélet hiánya jellemzi a szervezetet. Mindennek megvan a maga történeti magyarázata. A belső demokrácia és pluralizmus tudatos és tervszerű felszámolásának kezdete 1996-ig, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásáig nyúlik vissza. Az autonomista ellenzék 2003-ban fogott bele a saját szervezetek megalakításába, amikor tagjai már visszafordíthatatlannak látták a Székely által is említett folyamatot.
Az RMDSZ struktúrája máig őrzi a nemzeti önkormányzati korszak lenyomatát, miközben a belső pluralizmus külsővé vált, három párt versenyez a magyar szavazatokért, így az RMDSZ pártszerű működése mondhatni természetes. Változásra nem sok esély mutatkozik, a status quo megfelel az RMDSZ-ben maradottaknak, akkor is, ha értékrendi szempontból azonosulni tudnak a Fidesz-orientációval, és akkor is, ha világnézetük és kapcsolati rendszerük mást diktálna.
A június 9-i választás erőfelmérés lesz, amely nagyban meghatározza a három erdélyi magyar politikai erőnek az év végén esedékes parlamenti választások előtti vélelmezhető összefogását. Az RMDSZ dominanciája borítékolható, csak annak mértéke kérdéses.
A stratégia alapvonalai is minden bizonnyal megmaradnak: bukaresti konfliktuskerülő taktikázás az engedménymorzsákért, a budapesti nemzeti erők külpolitikai és nemzetpolitikai támogatása mellett. S hiába lesz esetleg ott a román parlamentben a két autonomista párt egy-egy vagy akár ennél több képviselője, nemcsak egy, de két-három fecske sem csinál tavaszt.
Ami pedig az etnikai politizálást illeti, annak tényleg nincs középtávon alternatívája.
