Kiszabadulhatunk a kalodából

2004. május 1. szomorú dátum a magyar történelemben. Ezen a napon lett tagja Magyarország az úgynevezett Európai Uniónak. Úgynevezett, mert valójában sem nem európai, sem nem unió. Hanem valami egészen más – hogy micsoda, azt mindjárt kifejtjük.

Az úgynevezett csatlakozás, valójában manipulatív és törvénytelen tőrbe csalás formáljogi alapja a 2003. április 12-én tartott népszavazás volt. Erről egy 2002 decemberében hatályba lépett, a csatlakozási dokumentummal hatályát vesztő alkotmánymódosítás rendelkezett. Ez kimondta, hogy „ügydöntő országos népszavazást kell tartani a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő, a csatlakozási szerződés szerinti csatlakozásáról. E népszavazás időpontja: 2003. április 12. A népszavazásra bocsátandó kérdés: Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon?”

Íme, az arcátlan manipuláció: a kérdéses alkotmánymódosítás első mondata a csatlakozási szerződés szerinti, tehát egy bizonyos módon való csatlakozásról szólt, a népszavazásra bocsátott kérdésben ellenben csak általánosságban szerepelt a csatlakozás.

A népszavazást egyébként jogszerűen nem is tarthatták volna meg 2003. április 12-én, hiszen a népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló, akkor hatályos 1998. évi III. törvény egyértelműen kimondta, hogy a népszavazást az elrendelését követő kilencven napon belül kell kitűzni. Mármost a népszavazást elrendelő alkotmánymódosítás 2002. december 23-án lépett hatályba, az attól számított kilencven nap 2003. március 23-án lejárt. De ha nem is járt volna le, akkor sem lehetett volna népszavazni a csatlakozási szerződés szerinti csatlakozásról, azt ugyanis csak négy nappal a népszavazás után írták alá. Addig legfeljebb tervezetről lehetett beszélni. Ezt ugyanakkor gondosan eltitkolták a nemzet elől,

a törvénytelen és manipulatív népszavazást úgy írták ki és úgy kampányolt mellette a szocialista–liberális helytartóság, hogy karhatalmi erővel is üldözte az ellenzőket; a szavazók többségének – a fentiek miatt menthető okból – fogalma sem volt, miről is szavaz.

Nem kötötték ugyanis az emberek orrára, hogy az eurokolhozban a föld nem a haza elidegeníthetetlen fizikai alapja, hanem adható-vehető, külföldi tulajdonba adható áru. Azzal sem büszkélkedtek, hogy az utópisztikus euró az egyes nemzetek, országok pénzügyi szabadságának, mozgásterének elvesztését jelenti – hiszen a bevezetésével vége többek között a saját árfolyampolitikának.

Azt meg pláne nem árulták el, hogy a más államok uralma alatt élő őshonos nemzeti közösségek – esetünkben a Trianonban elszakított országrészek magyarjai – nem érik el a brüsszeli ingerküszöböt, ellenben a transzvesztiták vagy a harmadik világból idezúdított emberek úgynevezett jogaiért még a szerződések alapján járó jogos jussunkat sem adják ide.

Pedig ez csak csekély kompenzáció, a hazai nemzeti össztermék átlagosan mintegy három százaléka, miközben ennek majdnem tízszeresét talicskázzák ki innen a nyugati cégek.

Nem véletlen, hogy az Európai Parlament már 2003. április 9-én jóváhagyta a csatlakozási megállapodást – azt, amiről elvileg három nappal később népszavaztatták a magyarokat, és amit egy héttel később írt alá hazánk nevében a dicstelen D–209-es Medgyessy Péter és a nemzetvesztő „merjünk kicsik lenni” létfilozófia atyja, Kovács László.

Nem véletlen, hogy a teljesen fölösleges népszavazástól a választásra jogosultak több mint fele távol maradt, a részvétel csak 45,60 százalékos volt, a megjelentek 83,76 százaléka azonban sajnálatosan legitimálta szavazatával hazánk nehezen kivívott függetlenségének újbóli elvételét. Mert

hiszen az eurokolhoz a szuverenitás számos fontos elemének feladását jelenti, a papíron megmaradt nemzeti jogok tiszteletben tartására pedig nincs semmilyen garancia, amint azt a Brüsszelben mára kiépült jogtipró liberális-globalista diktatúra bizonyítja.

E sorok szerzője egyébként a 2003-as népszavazáson nemmel szavazó 16,24 százalékhoz tartozik.

Engedtessék meg még egy személyes, de az akkori közállapotainkra jellemző emlék! 2004. május 1-jén hajnalban a szerb uralom alatt álló Délvidékről többedmagunkkal hazatérőben arra lettünk figyelmesek, hogy a trianoni demarkációs vonalról eltűntek a Magyarországot jelző piros-fehér-zöld táblák, csak az eurokolhoz csillagjai éktelenkedtek előttünk. Ez a szervilis magyarellenesség jól példázta a szocialista–liberális adminisztráció kisstílűségét, globalista szolgalelkűségét. Szerencsére a közfelháborodás nyomán idővel visszakerültek a nemzeti színeink.

Lássuk most már, hogy micsoda is az eurokolhoz! Először is,

ez a politikai konglomerátum nemhogy nem azonos Európával (hiszen a kontinens számos országa nem tagja), de egyenesen Európa-ellenes, hiszen Európa lényegét, a hellén filozófia, a római jog és a keresztény etika hármasságából épülő ethoszt tagadja, támadva és pusztítva az európai kultúrákat, hagyományokat, sőt most már a puszta nemi identitást is.

Teszi mindezt nyíltan diktatórikus módon, saját, papíron létező jogrendjének brutális tiprásával, gyarmatosítva, zsarolva, fosztogatva a renitens tagállamokat. Vagyis unióról sem beszélhetünk, hanem elnyomó szuperállamról, a szabadság ellenségéről.

Ezért igaza van Fricz Tamásnak, aki e hasábokon is már többször felvetette, hogy egyáltalán nem ördögtől való alaposan elgondolkodni a kalodából való szabaduláson. Valóban, ha nem sikerül az utolsó vagy talán az utolsó utáni pillanatban félretaszítani a mindannyiunkat a pokolba rántani igyekvő sátáni figurákat a brüsszeli kormányrúdtól, ha nem sikerül merőben új irányt szabni nemzeteinknek, akkor nem lesz más választás, mint leugrani a szakadékba száguldó vonatról. Amit, miként Fricz Tamás is helyesen megállapította, már a kezdetekkor rossz vágányon indítottak el. Nem véletlen, hogy az egyik úgynevezett alapító atya, Jean Monnet hozta létre az Akcióbizottság az Európai Egyesült Államokért nevű háttérszervezetet. A kísérlet nem is nagyon titkolt célja az első perctől az, hogy felszámolják az európai nemzeteket és szuverén államokat, arra a hamis narratívára hivatkozva, hogy ezek léte véres konfliktusokhoz vezet. Ez hazugság, hiszen ilyen konfliktusok a mai értelemben vett nemzetállamok létrejötte előtt is voltak, nagyjából az ősközösségekig visszamenően.

Az eurokolhoz tehát mindent egybevetve zsákutca.

Ami az EU-ban jó, például a szabad mozgás, ahhoz semmi szükség elmebeteg brüsszeli bürokráciára, ahhoz elég a részes államok közti többoldalú megállapodás. Ezért radikális változásra van szükség. Európának ugyanis szüksége van a valódi egységre (nem pedig egyesülésre), ennek hiányában béna kacsa az egyre gyorsuló tempóban változó világban. Ehhez azonban lelki, erkölcsi alapok, közös ethosz kell.

Ez pedig a hellén szellem, a római jog és a keresztény etika oly sokat emlegetett hármassága, amely nagyjából a XVI. században, a muszlim hódítás és a vallásháborúk zűrzavarában megbomlott, az így kialakult szellemi űrbe benyomult a magát felvilágosodásnak hazudó sötétség, amely mostanra érte el legsűrűbb, legmélyebb állapotát. Ez jó hír, mert innen szükségszerűen egyre közelebb van a józanodás.