A nyelvrokonság stabil alapjai

A korszerű nyelvészet művelői nem győzik hangsúlyozni, hogy a nyelvek rokonsága egyáltalán nem jelent néprokonságot.

Fotó: MTI

Ha kijelentjük, hogy a fenti rövid összegzés már idejétmúlt, akkor milyen alapon indítja szerzőnk a cikkét Sajnoviccsal és Dugonics karjalai játékával? És miért kiemelkedő tudományos teljesítmény Sajnovics Demonstra­tiója, aki a lapp–magyar nyelv- és néprokonságot (a lappok édestestvéreink!) hirdette Hell Miksa nyomán és Karéliát kiáltotta ki a magyarok őshazájának? Sajnovics nem értett a nyelvészethez, és nem az ő nevéhez fűződik a nyelvrokonság tétele sem. Az ő 1770-ben megjelent könyve előtt két évvel látott napvilágot J. E. Fischer Szibéria története című könyve (1768), amelyben a szerző megállapítja a magyar, az osztják, a vogul, a finn, az észt, a lapp, a vót, a cseremisz, a mordvin és más nyelvek és népek (!) rokonságát, sőt azonosságát. A finnugor rokonság elmélete tehát idegen indíttatású, nem magyar szülemény!

Nem Sajnovics és Gyarmathi ,,fedezte fel” a nyelvrokonságot, sőt őket a göttingeni egyetem tudósai, elsősorban A. L. Schlözer biztatta és ösztönözte a nyelvi kapcsolatok kutatására. Ők hívták fel a figyelmet arra, hogy a hun–magyar rokonság egy mítosz, a magyarok nem dicsekedhetnek többé a nagy Atilla hőstetteivel, mert a magyar népnek nincs helye az európai hierarchiában, ugyanis tisztázatlan az eredetük, és nincs saját kultúrájuk és saját történelmük sem. A magyarok minden kultúrát nélkülöztek, mint egy valóságos horda (Madjaren Orde), vad nomád söpredék (wilden Nomaden-Schwarm) érkeztek a Kárpát-medencébe (Schlözer). A magyarok csak a lóhoz és a kardforgatáshoz (a gyilkoláshoz) értenek, és a primitív, barbár, buta, mongoloid, szibériai obi ugorok testvérei. Az osztjákok pedig Szibéria leghülyébb népe (Ostjaki, eine der stupidisten Nationen in Siberien. Strahlenberg).

A finnugor rokonság- és származáselmélet kidolgozása és hangoztatása kétségtelenül és vitathatatlanul politikai tartalmú is volt. Ezt már a XV–XVI. században is észrevették. Az itáliai Bonfini írta II. Pius pápáról: ,,A pápa nem vette jó néven, hogy a magyaroknak valamiféle nemes eredet jusson.”

Pomozi Péter sajátságosan értelmezi a Habsburgok hozzánk viszonyulását is. Azt tanácsolja, hogy óvatosan bánjunk az ítéletekkel, különösen az elítélő nézetekkel. S itt ismét Sajnovics Jánost hozza fel példának, akinek a könyvét beleltározták a Hofbibliothekba. Ez nagy dolog, mondja. Ide azonban minden megjelent könyvet beleltároztak akkoriban. Azt viszont nem említi meg, hogy Sajnovics maga számolt be a könyvében arról, hogy Mária Terézia azt kívánta, tegyenek közzé minden magyar–lapp rokonságra vonatkozó adatot.

De azt már nem kívánta, hogy Sajnovics kínai–magyar rokonságra vonatkozó adatait is közöljék. I. Lipót magyar király egy ízben azt mondta: ,,Az ereimet nyittatnám fel, ha tudnám, azokban egyetlen csepp vér találtatik, amely a magyaroknak kedvező.” Paul de Legarde szerint a magyar nép csak arra jó, hogy a csontjaival kövezze ki a németség számára a történelem országútját. A magyarság és a magyar nyelv kihalását jósló Johann Gottfried Herder és társai szerint „a Kárpát-medencei Magyarországot a németek és a szlávok varázsolták virágzó országgá”.

Igen helyesen fogalmazta meg Vámbéry Ármin: ,,Ha a nem magyar tudósok, mint Schlözer, Zeuss, Büdinger, Roessler stb. e kérdéssel azon tisztán tudományos tárgyilagossággal foglalkoztak volna, amelyet tőlük mint külföldiektől várni lehetett, és ha a magyar nép elleni, csak alig palástolható gyűlölet nem tűnnék ki mindenütt […], akkor az olvasó a magyarok finn–ugor eredetének általuk vélelmezett (!) tanát, szigo­rúan tudományos meggyőződés eredményeképpen, elfogadhatta volna. De fájdalom, a dolog nem így áll!”

,,L. Schlözer szenvedélyessége egész hevével a magyar őstörténetet felforgatni kisérlé” (Wenczel Gusztáv). Mária Terézia sok kedvezményt adott a magyaroknak, de arra ügyelt, hogy a legkiválóbb történészek (Pray György, Katona István, Schönwisner István stb.) ne lehessenek egyetemi tanárok, oda csak jelentéktelen, tehetségtelen senkik (Koppi, Trenka) kerüljenek, akik nem táplálják a nemzeti önérzetet. II. József rendeletben tiltotta meg a magyar oknyomozó történelem tanítását (Szinnyei József).

A cikkben azt olvassuk, hogy Hunfalvy Pál talányos életű nyelvész volt, holott nem volt képzett nyelvész. Jogász volt. Az 1810-ben született Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál 17 éves koráig semmit sem tudott magyarul. ,,A magyar állapot idegen volt tőlünk.” Kossuth Lajos ellenfeleinek táborához, a békepárthoz tartozott, a kiegyezést óhajtotta. Ami a bécsi udvarhoz fűződő viszonyát illeti, saját maga így számolt be: őt már 1850-ben osztrák titkos ügynöknek nevezték, sőt ez annyira beleivódott a közvéleménybe, hogy még 1883-ban is beszélt erről: ,,Midőn 1856-ban a Magyar Nyelvészetet akartam megindítani, több általam ismert és tisztelt magyar írót támogatásra szólíték fel. Az egyik támogatását megigérvén, azt is tudatá velem, hogy egy igen tekintélyes akadémiai tag által figyelmeztetett arra, hogy engem az osztrák kormány azért vesztegetett meg, hogy a magyar nemzet hitelét a finn rokonság hirdetésével lerontsam.”

Hunfalvy elsődleges rossz tettének szerzőnk azt tartja, hogy ellehetetlenítette a Czuczor–Fogarasi-szótárt. Valóban, ez nagy bűne volt, ám ennél súlyosabbnak ítélhetjük meg azt, hogy 1858-ban Magyarországra hozta Joseph Budenzet, aki húszéves koráig magyar szót nem hallott, és aki, Hunfalvy durva erőszakossága következtében, 1862-ben már a magyar akadémia levelező tagja lett. Budenz, aki gyűlölte és megvetette a magyarokat, hatalmi segítséggel meg tudta teremteni a finnugor hegemóniát, sőt 1872-re létrejöhetett az altaji összehasonlító nyelvészeti tanszék, amely azért nem a finnugor tanszék nevet kapta, mert ezt a kifejezést még nem fogadta el a nemzetközi tudomány. Hunfalvy gátlástalanságát az is jól mutatja, hogy a korán elhunyt Reguly Antal vogul népköltési gyűjteményét egyszerűen ellopta, és a megfejtéseit a sajátjaként mutatta be.

A nemzeti irányzat képviselői (Révai Miklós, Barcsay Ábrahám, Ribáry Ferenc, Lugossy József, Czuczor Gergely, Mátyás Flórián, Szilády Áron, Wenczel Gusztáv, Thúry József, Nagy Géza) megvívták harcukat, Révai Miklós jelszavával: Szkíta vagyok, nem lappon!

Lugossy József jóslata mára valóra vált: ,,A nyelvtudomány történelme hallatni fogja egykor ítéletét ez irány félszerűsége fölött és megpirítani elbizakodott gőgjét!” ,,Rokon nyelveink a kazár, a kabar, az avar, a besenyő, s ezen tőrokonainkra a sokszor ajánlatba tett szkütha nevezet volna a legszerencsésebb.”

Pomozi Péter összegzésében ismét a nyelvrokonság és a néprokonság összekapcsolására, majd szétválasztására szólít fel bennünket, helyesen. De azt már nem tudta kifejteni, hogyan lehetséges nyelvrokonság néprokonság nélkül. Pedig ez a megoldás kulcsa. A magyar nyelvet egykor egy nagy lélekszámú népcsoport beszélte valahol Közép-Ázsiában és Nyugat-Belső-Ázsiában. A szomszédságukban élő kis népek a kölcsönös érintkezések révén átvettek szavakat, nyelvtani szerkezeteket, ragozásokat, szófordulatokat a sok százezer szavas magyar nyelvből.

Tehát a magyar nyelv átadó volt, lingua franca. Egy gyökrendszerű ősnyelv, amelyet az olasz Angela Marcantonio egy belső-ázsiai nyelvnek nevez (Hungarian should be classified as an Inner Asian language). A finn típusú nyelvek hordozói pedig a legújabb régészeti kutatások (Kyösti Julku, Meinander) szerint nem vándorlás útján kerültek a mai lakóhelyükre, hanem nyolc-kilencezer éve ott élnek.

A szerző régész, múzeumigazgató