A korszerű nyelvészet művelői értekezéseikben nem győzik hangsúlyozni, hogy a nyelvek rokonsága egyáltalán nem jelent néprokonságot.
Így tesz Pomozi Péter is a közelmúltban megjelent újságcikkében (Magyar Nemzet, 2020. október 12.), hangsúlyozva, hogy sem a nyelvrokonság, sem a nyelvtörténet révén nem rajzolhatjuk meg hitelesen az őstörténetünket, sőt mi több, a régészet és a folklór, de még az archeogenetika sem alkalmas erre, mert az őstörténet végtelenül összetett viszonyrendszer. Igazat kell adnunk kedves kollégánknak. Valóban így van. Ámde akkor miért vonultat fel olyan kicsipegetett adatokat, amelyek a finnugor rokonság teóriájának hatalmasra duzzadt, eredeti értelmezése alapján idézhetők csak?
Mert bizony a finnugor rokonság elmélete több mint 250 éve néprokonságot és közös őshazát jelentett! Foglaljuk össze a (kitalált névvel) finnugornak nevezett elmélet lényegét, amelyet a magyar nyelvtudomány és történettudomány képviselt eddig.
A magyar nyelv több százezres szókincsállományából ősi szókincsünk mindössze 400/600 szó lenne, ezeknek van csak megfelelőjük valamelyik finnugor nyelvben. Ez a nyelvrokonság kikezdhetetlen alapja. Az uráli korban (kitalált fogalom!), a Kr. előtti VI–IV. évezred (kigondolt időrend) a finnugor és szamojéd népek az Urál hegység környékén együtt (!) éltek (uráli őshaza), ahol a nyelvcsalád tagjai többségükben ma is élnek. Az uráli korban, a sok százezer négyzetkilométernyi kiterjedésű őshazában, nagy területen szétszórva, egymással laza érintkezésben éltek. Később, Kr. előtt 4000 körül osztódott az uráli ősnép.
A finnugor korban a finnugor őshaza a Volga–Káma vidékén volt, vagy a Balti-tengertől húzódott egészen az Urálig. De az is lehet, hogy ez az őshaza az Urál és az Ob folyó között, Nyugat-Szibériában volt. Kr. előtt 3000 táján kettévált a finn-permi és az ugor ág (magyarok, vogulok és osztjákok). Az ugor ágból Kr. előtt 2500 körül vált ki az ,,előmagyarság” és 500-ig a nyugat-szibériai hazában maradt. Idővel délebbre költöztek.
Itt, az ősiráni szomszédaik hatására tértek át a természeti gazdálkodásról a termelőire. Addig ugyanis vadász-halász népek voltak, mint a primitív obi ugorok, akik kénytelenek voltak északabbra vonulni, hogy megmaradhassanak ősi foglalkozásukban. A mi őseink azonban helyben maradtak, és áttértek az állattenyésztésre (Zaicz G.). Innentől kezdve semmi támpontunk nincs arra vonatkozóan, hogy az ősmagyarok mikor és miért hagytak fel nyugat-szibériai szállásaikkal és cserélték fel Baskíria területére (Kristó Gy.).