Hunor és Magor űzte a csodaszarvast, Attila és Csaba alakját honunkban csaknem mindenki ismeri. Ha másért nem, hát valamely lelkiismeretes tanító néni jóvoltából, aki a hun–magyar mondakörből olvasott csemetéinek. Etelkával és Etelével, Dugonics András karjeli (karjalai) szomorújátékának hőseivel már másképp vagyunk. Az első magyar „regénynek” is titulált történetet és a karjeli tragédiafolytatást befedte a feledés pora, pedig Dugonics, a piarista paptanár volt az, aki Béccsel szemben úgy fogalmazta meg a magyar nemesi ellenállás programját, hogy összebékítette Anonymust Sajnoviccsal, a gesták közvetítette hagyományt a Demonstratio nyelvi távlataival.
Romantikus korai színjáték
Nota bene, a Demonstratio európai viszonylatban kiemelkedő tudományos teljesítmény volt 1770-ben. Dugonics 1788 és 1794 közt, a pest-budai magyar színjátszás kezdeteinél huszárvágással Karjalába helyez egy romantikus (ős)magyar színjátékot, oldani próbálva olyan egyébként látszólagos ellentéte(ke)t, amely(ek)nek látszólagos voltát máig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. Székelyföldön, ahol a hun–magyar (székely) folytonosság érzete a legerősebb, egy sepsiszentgyörgyi könyvbemutató után hozzám is odajött egy lelkes asszony, aki dicsérte a csodaszép Székelyföld-kötetünket, majd némileg elkomorulva megkérdezte: „De ugye a tanár úr valójában nem hisz abban, hogy mi az észtek és a finnek rokonai volnánk?”
Szerencsére itt és most nem két mondatban kell válaszolnom erre a kérdésre. Válaszolnom azonban kell, mert a kérdés, hogy szemben áll-e a finnugor nyelvrokonság ténye az „igazi” magyar őstörténettel, ma is releváns. Mégpedig elsősorban a nemzeti szellemi holdudvaron, melyről nemrég kollégák replikáztak egymásnak. Makoldi Miklós (Magyar Nemzet, 2020. augusztus 25., szeptember 19.) régészeti okfejtésébe újólag becsempészte a kényszerű választás, a hun vagy finnugor dilemmáját, Adamikné Jászó Anna tollából pedig megérkezett a borítékolható nyelvészeti reakció: „Semmit nem kell választani: két különböző dologról van szó, nem kell őket szembefordítani, mindegyiknek megvan a sajátossága és a létjogosultsága.”