Az alvilágban sötét van

Fejtő Ferenc: Trianon egy szabadkőműves klikk műve volt, cseh és román befolyással.

Fotó: Illyés Tibor

Hosszú-hosszú idő óta megszokott az az öntelt magabiztosság, az a nagyképűen pökhendi fensőbbség, amellyel a magyarországi történésztársadalom krémjének kikiáltott társaság bármiféle, az ő egyedül üdvözítőnek tartott álláspontjától eltérő felfogást minősít, sőt üldöz. A félnótás dilettánsoknak, a fontoskodó szerencsétlen amatőröknek és a fantaszta eszelős önjelölteknek kijáró – annak is minősített – lekezeléssel fogadnak és intéznek el mindent és mindenkit, akiről akár a legcsekélyebb mértékben úgy vélik, bele merészelnek kontárkodni az ő magas tudósi profizmusukba. Nemcsak náluk lévén, de általuk örökre ki is béreltetvén a bölcsek köve. Hivatásos tudósi mivoltuk fennkölt magasából a szó szoros értelmében kiátkozzák a mégoly jó szándékú, netán némi el- vagy utángondolkodásra érdemes próbálkozások írmagját is.

Persze ez nemcsak az ő bűnük – a magyar, úgynevezett tudományos életre 1945 óta jóformán minden területen igen jellemező a kirekesztő, jóformán zsarnoki szemlélet, a kizárólagosságra törő alapállás, a gátlástalan véleményterror és az időnként szánalmasan nevetséges szakmai önérzeteskedés, amely egy sértődős kiscsoportos és egy pszichopatológiai esetnek számító személyiség sajátos elegyével sikolt föl azonnal, ha más, „egy műkedvelő”, „egy közönséges kontár”, netán „csak egy újságíró” rondít bele „az alvilágból” szentélyük háborítatlan, szent és sérthetetlen csendjébe.

Holott nem ártana szerényebbnek lenni, uraim! Netán volna is mire. 1945 óta a magyar írótársadalomhoz – de még a magyar újságírás legjavához hasonlítva is – a történészek kilencven százaléka a legutóbbi időkig – egy új, nagy reményekre jogosító nemzedék beérkezésééig – a szovjet hódoltság egyik legszolgaibb, leggyávább, legalázatosabb, legelvtelenebb kiszolgálója volt, akiktől a permanens hazudozáson és történelemhamisításon kívül leginkább csak arra telt, hogy olyan kiválóságokat támadjon időről időre, mint László Gyula vagy Nemeskürty István.

A vezérürünek kikiáltott Legfőbb Szaktekintély, a Szakács Árpád által dalai láma-i fenségében most „megsértett” Romsics Ignác méltó jelképe mindennek – aki még 1989-ben (!) is a jó kommunista gyakorlat szerint herélte ki, csonkította agyon Bethlen Béla Észak-Erdély kormánybiztosa voltam című munkáját. (A sorban a kivételek, mondjuk Perjés Géza vagy Szakály Ferenc, fontosak ugyan, de csak kivételek.) És mily furcsa: fenti – még nemzetinek mondott-tartott idősebb történészek oldaláról is nemegyszer tapasztalt – hozzáállással egyáltalán nem találkozni a már említett fiatalabb generáció rokonszenves, sokra hivatott, bátor és tehetséges tagjainál: Borvendég Zsuzsa és Gulyás László, Bank Barbara és Nagymihály Zoltán, Szekér Nóra és Köő Artúr, Kovács Emőke és Hajagos Csaba részéről sohasem érezni a lenézésnek, a kirekesztésnek, a nagyképű tudóskodásnak a legcsekélyebb jelét sem. Elgondolkodtató.

Ezek az alvilági játékok aztán a mai napig folytatódván, logikusan vezettek odáig, hogy Szakács Árpád szellemesen írhatja:, „Bizony, ha írsz taburól, nem fog idézni Hatos Pál” – Ungváry ama rémisztő okfejtésére reflektálva, miszerint Raffay Ernőnek a szabadkőművesek viselt dolgairól kibányászott 11 ezer dokumentumából Hatos nemcsak hogy egyet sem közöl, de 1918–19-et feldolgozó monográfiájában „meg sem említi Raffay nevét”. Képzelem, mennyire összetörhette ez a tény szegény Raffay Ernőt – bár ami azt illeti, engem sem árasztott el túláradó jókedv, hogy most itt Ungváry Krisztián vagy éppen Hatos Pál nevét kellett megemlítenem.

Miután Ungváry Krisztián a legfelső politikai vezetéssel és a netán velük egy tálból cseresznyézni próbálókkal szemben is vitézül megismétli a Torontál megyei Hírlap egykori, enyhén szólva kissé túlbuzgó cikkírójának esetét („E helyről óva intjük Angliát”, a derék ángliusok rettegésükben nyilván azonnal összecsinálták magukat) meg némiképp korszerűsített formában azt is, midőn a kommunista időkben a fejőnő a szónoki emelvényről hasonló figyelmeztetéseket mennydörgött a gaz imperialistáknak, következzenek a konkrétumok. Raffay Ernő, szabadkőművesek, Trianon.

Raffay Ernőt vagy negyven éve ismerem, ez persze még bőven magánügy is lehetne – ha ez a réges-régi ismeretség nem járna azzal a szinte magától értetődő ténnyel, hogy munkásságát, elveit, törekvéseit is kellő mélységben meg tudom ítélni ahhoz, hogy akár Trianon, akár a szabadkőművesség, akár a magyar tudatalatti nagy költőjének nem éppen római jellemre valló dolgaihoz érdemben hozzászóljak. Menjünk hát sorjában.

Csurka István óta megszokhattuk: ha az úgynevezett nemzeti oldal valamelyik, különösen gyűlölt prominensén nagyon nagyot akarnak ütni, és a produktumban értelmes esztétikai érvek nem (most sem) használhatók, előveszik az álpolitikai kártyát: Csurka kistarcsai aláírását vagy Raffay állítólagos ügynök mivoltát. Hogy Csurka István maga tisztázta és zárta le az ügyet, és hogy – mindezek mellett, sőt messze ezeken felül – mit alkotott: ugyanúgy nem számít, mint Raffay történészi teljesítménye, felkészültsége, tárgyismerete. Nekik nem a produktum a lényeg. Miként az sem, hogy Raffay Ady mélységesen jellemtelen ügyleteinek és több mint kétes kapcsolatrendszerének felderítése mellett számtalanszor leírta: mindezzel együtt nagy költőnek tartja az érmindszenti férfiút, jó néhány megrendítően szép, halhatatlan, nagy vers szerzőjének, tragikusan félresikerült életű, személyiségű alkotónak.

Ami pedig a magyarországi szabadkőművességet illeti: ugyanezen séma szerint a létező legkönnyebb a tények helyett „hagymázas baromságoknak” minősíteni mindazt, ami kiderült róluk. Még hogy bármi közük lehetne az országvesztéshez? Hah, még ilyet, távozz, sátán! (Nem távozik.) Kapaszkodjunk erősen: a jobboldalinak enyhén szólva nem nevezhető Fejtő Ferenc mondta ki: „Tudni kell, hogy Trianon egy szabadkőműves klikknek a műve volt, amelyet a cseh és a román vezetők befolyásoltak.” (Szidiropulosz Archimédesz: Trianon utóélete – A magyar társadalom Trianon-képe az ezredfordulón – Kairosz Kiadó, 2004, Bp., 289. o.) Még egy hagymázas baromság, Ungváry?

Hogy eme egyedül üdvözítőnek kikiáltott és érvényesíteni próbált irányzat és az ezt képviselő urak mögött mi és ki áll, az hálózat-e, miként Szakács Árpád írja, netán valami más: nem is igazán számít. Végtére is mindegy, minek nevezzük. A lényeg: néhány szó és kifejezés – magyarság, haza, a nemzet iránt érzett felelősség, értelmiségi hivatástudat, tárgyilagosság, jóindulat, (nép)szeretet stb., ilyesmik – mélyebb, kellőképpen átélt értelméből, valódi jelentéstartalmából hasonszőrű kollégáival egyetemben Unváry az égadta világon nem értett és nem is fog megérteni semmit. Az alvilágban sötét van.

A szerző író

További írások a témában:

A Raffay-csapda és egyéb cselvetések

Soha nem volt célom, hogy tőlem emberek rettegjenek

Ungváry Krisztián vitamódszere elfogadhatatlan

Ungváry a magasból

A szellemi alvilág: Szakács Árpád

Féltik a hálózat hegemóniáját

Romsics szabadkőműves meséi